A napokban kértem kritikát zaphire oldalán. Nem állt szándékomban ilyen gyorsan véleményt kikérni másoktól, de most kivételt tettem, hiszen szeretem zaphire stílusát. Régebben rendszeres zaphire-zest oldalán és minden kisebb szünetet nehezen viseltem el, annyira vártam a frissítéseit. Huh, nagyon másfelé kezdtem el vinni a témát, pardon. A lényeg, hogy megkaptam a kritikámat és gondoltam talán ti is elszeretnétek olvasni. :) 

Természetesen örömmel teljesítem e kívánságot, megírom a véleményemet az oldaladról. Tulajdonképpen már találkoztam az oldaladdal nem is olyan régen és már akkor megfogalmazódott bennem pár mondat.

Az első benyomásom az volt, hogy nem tudtam milyen oldalra tévedtem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy Ian rajongói lap vagy esetleg más. Aki esetleg pedig nem igazán bírja a színészt könnyen elkattinthat, pedig nagy veszteség lenne. Egyszóval valahova, legjobb lenne a fejlécre kiírni az oldal témáját. Jó, persze lehet látni, de csak miután a látogató kivesézi, elolvassa a hoszzú szövegeket és ki nem találja. Tudom tanácsolni, hogy csinálj egy ilyen üdvözlő modult, amiben informálod az arra járó emberkéket. A design egyébként nagyon szép és "érthető", semmi plusz dolog nincs, elég hivatalosnak mondanám. A színösszeállítás jó és a betű tipusa is megfelelő az olvasáshoz. Egyedül a CSS kódban a kiemelt szavak bordó színe nem igazán passzol a többihez. (Ez például a Főszereplők, Műfaj...stb. szavak színe) Kicsit eltérő, inkább valami erős lilát ajánlanék. A fejléc nagyon szép, de érdemes valamiféle feliratot rárakni - mint ahogy már írtam fentebb.

A tartalomról nincs sok mondanivalóm, hisz lényegében egy fanfiction oldalról beszélünk. A tartalom az írásaidból áll és mivel folytatólagos sorozatot írsz, így folyamatosan töltődik fel az oldal. Nagyon értékelem, hogy megjelenteted az olvasóid által kért párosok történeteid, de ne veszítsd el a saját magad ösztönzését, melyből a legjobb alkotások születnek. Nagyon tetszik, hogy egy-egy részt valakinek ajánlasz, ez szép gesztus. Lehet, hogy csak én nem találtam, de tehetnél egy Vissza a főoldalra linket valahova, mert meg akartam nézni az ott megjelent frisseket, de nem tudtam. Szerintem ez egy hasznos dolog, megkönnyítenéd a látogatóid életét. :)

Összegezve: Remek az oldalad, a témájához pedig hű. Az írásaidat jelenleg még nem olvastam el, annak ellenére, hogy én is írtam fanfiction (Lehet, hogy emlékszel a zaphire-zest.gp-n futó Delena történetemre), de engem őszintén, annyira nem fog meg egy kitalált szereplő a már meglévő sorozatbeliekhez, de ahogyan ezt elnézem a Te olvasóid nem így vannak ezzel és gratulálok, további jó írást! :)

A kritikát zaphire írta.

Hmm. Hát itt lenne a legújabb fejezet, amihez nem is tudom mit írhatnék. Talán azt, hogy köszönöm az eddigi kedves szavakat, Rose rendszeres hozzászólásait és a támogatásotokat. Remélem ezúton is kapok visszajelzéseket. Jó olvasgatást és ne felejtsetek valami kis meglepetést készíteni holnapra, anyák napjára. Kellemes hétvégét és jó olvasást, Nektek! :)

Ott álltunk az udvaron teljesen ledöbbenve és csak néztük, milyen jól elszórakozik nélkülünk a Dakota és Stefan páros. Beszélgettek, nevetgéltek. Pontosan úgy, ahogyan a mai fiatalok szoktak ismerkedni. 
- Ugye te is másféle jelenetre vártál? - Kérdezte még mindig csodálkozva Aubrey. Nem válaszoltam egyből, pár pillanattal később bólintottam. Nem szóltam semmit. Egy hangyányit feldühített, hogy öcsém milyen jól szórakozott azzal a nővel, aki napokon át kínzott engem. Mikor viszonylag felébredtünk sokkunkból közelebb mentünk Stefanékhoz.
- Helló, Aub... - Mutatkozott volna be mosolyogva Aubrey, ha Dakota a közömbös arcával nem fojtotta volna belé a szót. Ennek láttán azonban leengedte az eddig felemelt kezét és magában motyogva megjegyezte: - De gondolom ez nem érdekel senkit. 
Elmosolyodtam viselkedésén, amit ő is viszonzott. Ezután úgy tettem, mintha régi cinkostársam lenne és a fülébe suttogtam: - Ne hagyjuk, hogy kiközösítsenek minket. Tegyük meg mi velük! 
Erre Aubrey egyetértően bólogatott és eljöttünk onnan. Aubrey vezetett át az egész városon, bár szerintem elég hamar elfáradt, mégis töretlenül folytattuk utunkat. Semmi sem tántoríthatott el minket. Közben néha - néha kérdezett tőlem egy két dolgot, mondjuk, hogy mi a kedvenc könyvem és hol jártam eddigi életem során. A kivilágított utcák fényének köszönhetően még szebbnek láttam az arcát, ahogyan mosolyog vagy elkomolyodik és megfontolja egy válaszomat. Ha jónak nem is, de jobbnak éreztem magam mellette. Már akkor ilyen hatással lett volna rám? 
- Milyen jó is céltalanul bolyongani... - Jegyeztem meg vigyorogva és továbbra is csak mentem Aubrey alakját követve. 
- Ki mondta, hogy nincs úticélunk? - Kérdezte, mire ráfagyott az arcomra a vigyor. Általában könnyen kiismertem az embereket, de őt nem lehetett. Sose úgy cselekedett, ahogyan azt gondoltam. 
Észre se vettem, hogy megálltunk egy ház előtt. Két emeletes volt és egyszerűen hatalmas. A gyér közvilágítás ellenére is jól lehetett látni, mert világos színe kitűnt a sötétségből. Aubrey könnyedén szelte a tornác lépcsőfokait, amikor felért tágra nyitotta a bejárati ajtót. 
- Ha megígéred, hogy jó leszel behívlak. - Mondta és kivételesen semmi viccelődés nyomát nem láttam rajta. Némán bólintottam egyet, mire ő beinvitált. Körbevezetett a házban, megmutatta, hogy melyik szoba kié. Innen tudtam meg, hogy két testvérrel rendelkezett: egy húggal és egy nővérrel. Viszont a szokványos: ez a szüleim szobája mondat helyett másvalami hangzott el. A nagymamájának a hálója az egyik, a másik meg az anyukájáé. Akkor azt gondoltam, hogy biztosan elváltak a szülei és a mama pedig besegít, ahol csak tud. Ebből az utolsó gondolatom volt helytálló. 
- Ez pedig az én szobám. - Mutatta be a második emeleten lévő utolsó állomásunkat. Ami egyből szemet szúrt az a rengeteg könyv volt a könyvespolcon. Olyan érzésem támadt azokat látván, hogy mindjárt leszakad a szerkezet, mert nem bírja el a rajta roskadozó könyveket. Végül a hatalmas fehér szekrények, a világos barna íróasztal, az egész alakos tükör és a fehér franciaágy. Semmi sem kerülhette el a figyelmemet. Főleg az ágy nem, amit Aubrey is észrevett és ennek hatására elpirult. 
- Rendben. -Mondtam és háttal belevetődtem az ágyba. Rámutattam a mellettem lévő helyre és Aubrey vigyorogva lefeküdt mellém. Felém fordulva perceken át nézett a szemeimbe. Egyikőnk sem szakította meg a közénk beállt csendet, inkább kiélveztük azt. 
- A szüleid elváltak? - Szólaltam meg végül. Aubrey egy ideig még hallgatott. Utána szólalt meg. 
- Apa meghalt. Még kicsi voltam, amikor egy szörnyű balesetben életét vesztette. - Felelte és láttam rajta, hogy rosszul érinti a téma. Ennek hatására inkább nem faggattam tovább. Úgy voltam vele, majd megkérem Stefant mesélje el, mi volt. 
- Damon... Ugye nem fogom majd megbánni, hogy behívtalak? - Kérdezte félénken. 
- Nem áll szándékomban semmi rosszat tenni. - Válaszoltam és tudtam, hogy egy szót lehagytam a mondat végéről: "egyelőre". Ezt Aubrey is érzékelte halványan, de nem firtatta. Ehelyett tovább kérdezgetett mindenféle dologról, mintha egy nap alatt szeretett volna megismerni. 

Amikor elaludt csak figyelni tudtam békés arcát. Gondtalanul merült el az álmok tengerében. Olyan emberi volt és szinte látni lehetett rajta, milyen törékeny, amit egy kicsit irigykedve néztem. Elvégre egy részemnek hiányzott az emberség, bár ezt inkább nem állítom biztosan. Aubrey arcán halvány mosoly kezdett el látszódni, amit végül mutatóujjammal körberajzoltam. Pillanatokon belül Aubrey oldalra fordult és átölelte a testemet, továbbra is álmodva. Valamit beledünnyögött halkan az ingembe, de nem értettem, hogy mit és ezen mosolyognom kellett. Azt kell, hogy mondjam, Aubrey volt az, akinek a puszta jelenléte is boldoggá tett engem, vagy egyáltalán őszintén megtudott engem nevettetni. Ez tetszett is, meg nem is. Tetszett, mert végre boldog voltam, azonban egy kicsit megrémített a tény, hogy egy ember ilyet hozzon ki belőlem. Amikor én megakartam fogni magamnak a sötétséget. Az este további részében azon agyaltam, hogyan folytatom Aubrey elcsábítását és közben néztem továbbra is békés arcát. 

Úgy éreztem a reggel túl gyorsan jött el, amikor Aubrey ébredezni kezdett. Ámbár tudtam, nem uralkodhat folyton az éjszaka, előbb vagy utóbb felkel a Nap. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen hamar bekövezkezik a váltás. 
- Jó reggelt álomszuszék. - Köszöntöttem frissen és üdén. Aubrey erre mosolyogva megtörölte fáradt szemeit és felült. Kócos fejjel nézett végig rajtam, aminek következtében hatalmas vigyor terült arcomon. Rákacsintottam Aubreyra és csücsöríteni kezdtem felé, hogy vegye észre, milyen gondolatokat is juttatott az eszembe. A jutalmam egy párna volt, ami az arcomban landolt. 
- Nem szexi párnacsatát iktattam be a mai tervbe, Szundi. - Jegyeztem meg, mire egyből mozdulatlanná dermedt. Néhány megfogalmazott gondolata után csak ennyit kérdett: 
- Hanem mit? - Szája szegletében mosoly bujkált, ahogyan kiejtette a szavakat. Felpattantam és a szekrényéhez lépdeltem. Csupa kényelmes holmit rángattam elő annak mélyéről, közben pedig válaszoltam a feltett kérdésre. 
- Jómagam sem tudom, de amint rájövök, akkor is titok lesz. Nincs olyan ruhád, ami kényelmes, de mégsem úgy nézel ki benne, mint akit megevett egy nyugdíjas? - Kérdeztem, annak ellenére is, hogy láttam, milyen divatos ruhái vannak. Erre sóhajtva közelebb lépett a szekrényhez és kiválasztotta, mit vegyen fel. 
Egy szürke farmert és egy sötétkék pamut hosszú ujjú felső mellett döntött, hozzá pedig egy fekete topánkát vett fel. Haját kifésülte és hagyta, hogy szabadon lágyan omoljon vállai alá. Halványan kisminkelte magát, majd úgy gondolta, hogy mehetünk is. Mikor kiértünk, a ház előtt álldogáló kocsihoz irányítottam, amit amint megpillantott, csak ennyit kérdett: 
- Te mikor mentél el ezért? 
- Amikor a nevemet emlegetted heves nyálcsorgatás közben és vígan álmodoztál rólam. - Feleltem vigyorogva és ő nevetni kezdett, amit én örömmel hallgattam. Beszálltunk a kocsiba, bekapcsoltam a rádiót és elindultunk. Nem gondolkodtam, hogy merre menjünk, egyszerűen kikapcsoltam az agyamat és arra vezettem, amerre akartam. Nem volt semmi tervezgetés vagy bármi más. Tudtam, hogy bármerre megyünk, jól fogjuk érezni magunkat egymás társaságában. 

Szeretném már előre leszögezni, hogy ti alkotjátok a legnagyszerűbb olvasótábort. Eszméletlenül boldog vagyok, hogy egyre többen írtok hozzászólást. Arról meg ne is beszéljünk, hogy milyen pozitív véleménnyel vagytok az eddigi történetekről, akár hosszabb - akár rövidebb. Köszönöm.  Azért is sűrű hálát rebegnék el, mert látom, hogy már vagytok egy páran, akik a saját portáljukon kedvencek közé teszik a Prince of Darkness-t. Ezt is köszönöm. Tényleg. <3 
Ezen a napon megfogadom, hogy próbálkozni fogok a hálálkodással. Jelenleg négy konkrét ötletem is van ezzel kapcsolatban. Nyugi, kaptok egy kis segítséget hozzájuk, hátha megtudjátok fejteni a rejtélyeket és akkor kedvet kaptok a vissza - vissza nézegetéshez, ha eddig nem voltatok rendszeres látogatók. Nem is húznám tovább a szót, jöjjenek a kicsike morzsák, amit fel kell szedegetnetek és a helyükre kell raknotok , én kicsi Hangyácskáim. :) 

Egy: A Prince of Darkness lassacskán az első évad feléhez közeledik - miközben a Vámpírnaplók negyedik évad fináléját láthatjuk nem is olyan sokára -, ideje lenni egy kicsi reklámnak. Elvégre a sorozatoknál így szokták nem? 

Kettő: Van pár perces történet, sokat sejtető kép, fülszöveg és van... Hupsz, inkább csak lesz, mármint a Prince of Darkness-szel kapcsolatban. Idén májusban. Besorolás alatt. 

Három: Na, mit szeretnek a gyerekek? Nem, nem a sósat, jó ropogósat. Legalábbis ebben az esetben biztosan. Oké, nem teljesen igaz, mert tulajdonképpen mindenki szereti. Csak tudni kell, felkelteni az emberek érdeklődését. A tiédet sikerült? 

Négy: Kérdezni kérdezhetünk, de választ nem mindig kaphatunk. Ez ebben az esetben nem lesz igaz. Én és sokan mások garantáljuk majd ezt neked, miután elérkezünk a Prince of Darkness évad végéhez. 

Ha van valami ötletetek ezekkel kapcsolatban, nyugodtan írjatok velük kapcsolatban a bejegyzéshez, a chatbe, vagy az oldal Facebook-jára. Szívesen és örömmel olvasnám az elképzeléseiteket. :)

Tudom, hogy már tegnap este meg kellett volna kapnotok, de sok minden közbejött (köztük az is, hogy elromlott a gépem). Emiatt most, ebéd időben publikálnám a fejezetet. Az esetleges hibákat délután javítom, addig pedig jó olvasást és írjátok meg a véleményeteket, hogy mi a véleményetek a fejezetről. :)

Szinte félholtan feküdtem a házam pincéjében, világítás nélkül. Tulajdonképpen az utóbbit nem is bántam, hiszen elekromosság nem volt bevezetve, a gyűrűmet - aminek segítségével járkálhatok a napfényben - pedig lenyúlták.
Borzasztóan kiszáradt a szám, éppen ezért megpróbáltam valamennyire nyelni, de természetesen nem jött össze. Elkezdtem aszalódni, már napok óta nem kapott friss vért a szervezetem. Aki vasfüvet adott be nekem értett ahhoz, hogyan kell egy vámpírt alaposan megkínozni. Amikor úgy véltem, hall engem, beszéltem hozzá. Egyszerű tényként közöltem vele többek között azt is, hogy bármire is akar rávenni engem ezzel, nem fog sikerülni neki. Azt hiszem emiatt is keményített be.
Hogy mégis mi a fészkes fene lehet a teljes kiszáradásnál rosszabb? Egy kis dizájnos párologtatót hozott be nekem valamelyik nap. Eleinte nem értettem, hogy miért. Csak akkor fogtam fel a dolgok menetét, amikor bekapcsolta a készüléket. Vasfüves víz volt benne, így folyamatosan legyengíthetett még jobban.
- Ugye tudod, hogy egyszer úgyis kifogok szabadulni innen. Akkor pedig kinyiffantalak. - A végét gúnyosnak akartam szánni, de az agyam nem tudott parancsolni a hangszálaimnak. Ezen kijelentésem után, újabb adag verbénás víz került a párologtatóba, minek hatására köhögő roham kapott el. A testem megfeszült és azt hittem a tüdőmet is kiköpöm egy óvatlan pillanatban. Ő meg csak nézte, ahogyan szenvedek. 
- Legalább megmondhatnád, hogy ki vagy és mit akarsz, seggfej! - Szűrtem ki a szavakat a fogaim között nehezen, mikor úgy gondoltam, hogy annál rosszabb nem lehet, amit addig meg tett velem. Azt hittem, még nagyobb fájdalmak elé nézek, de tévedtem. Hallottam, ahogyan benyit, bár az arcát még nem láttam. Egyre közelebb ért hozzám és végre felismertem támadómat. 
Zöld szemei haragosan villogtak, amikor felfedezte döbbent arcomat. Miért is ne csodálkoztam volna? Hiszen én változtattam át vámpírrá és valószínűleg emiatt kerültem ebbe a szar helyzetbe. 
- Végre, hogy észre vetted magad. Láthatod, én csak egy tükröt mutatok neked a viselkedésemmel, seggfej. - Az utolsó szava pont ugyanolyan hangsúlyban hangzott el, mint ahogyan én is mondtam, pár perccel ezelőtt. 
Próbáltam megszólalni, de mintha valamilyenféle sokkot kaptam volna, nem jött össze. Egy hang nem hagyta el a számat és ezt ő is észrevette. 
- Itt az idő bemutatkoznom. Dakota Peterson vagyok, húsz éves és meglepően boldog emberi életet éltem, míg nem találkoztam veled. Orvos szerettem volna lenni, de gondolom ilyen... vámpír állapotban ezt nem lehet véghez vinnem. Ja, és szándékomban állt nagy családot alapítani is. Te két álmomat vetted el és romboltad le. Azonban, hogy lásd milyen jó fej vagyok, én csak egyet viszonzok neked. Lehet, pirinyót nagyobb, mint amiket én vesztettem el. Nem számít. A lényeg: a bosszú. - Az utolsó mondatát, mintha valamiképp gügyögte volna. Értetlennek nézett engem, vagy mi a fene? Mindenben fölötte álltam. Duplán, elvégre én teremtettem. Az az átkozott átváltozása juttatott engem olyan mocskosul szar helyzetbe. 
- Egy kicsit sem érdekel, hogy ki vagy és mit akarsz. Csak engedj már végre el! - Hörögtem, de semmi hatást nem tudtam kicsikarni belőle. Ha csak azt nem vesszük annak, hogy elmosolyodott rajta. 
Némaság telepedett közénk és szépen lassan átitatott mindent, a falaktól kezdve az udvarig mindent. Semmit sem hagyott ki. Egyikőnk sem törte magát, hogy megtörje a csendet. Én próbáltam feldolgozni a tényt, miszerint van igazság alapja a mondásnak: aki másnak vermet ás, maga esik bele. Ő pedig élvezte szótlanságomat, nyilván azt hitte, ez a félelem jele. 
Nem sokkal később pedig egy dologra figyeltem fel: ajtónyitódás. Utána pedig két személy haladt folyamatosan a pince felé. A lépteik ismerős zaja és a suttogásuk elárulta őket, ahogyan minket is a légzésünk hangja. Stefan és Aubrey egyenletes tempóban közeledtek a tartózkodási helyünkhöz, közben pedig arról beszélgettek, a szokottnál is halkabban, hogy vajon mi történhetett. 
Mielőtt beléptek volna, összeszedtem azt a parányi kis erőmet, ami még nem szállt el és olyan hangerővel, amivel Stefan biztosan meghallja, azt mondtam: 
- Stefan, vigyázz vasfű van nála. 
Ezután csend lett. Gyanúsan nem történt semmi. Mire feleszméltem ebből, azon kaptam magam, hogy észre se vettem, Dakota mikor tűnt el mellőlem. Felakartam állni, azonban ez érthető oknál fogva nem jött össze. Már majdnem sikerült, amikor felfigyeltem az ajtóban álló Aubrey alakjára. 
- Nem segítenél? - Kérdeztem tőle, jóval bunkóbban, mint kellett volna. Utólag belegondolva talán lehettem volna egy fokkal kedvesebb, hiszen ő és Stefan mentettek meg engem. Aubrey könnyekkel a szemében futott oda hozzám, karjait körém fonta és úgy segített fel. Ember létére is biztos támaszt nyújtott számomra. 
Nagy nehezen elbotorkáltunk a szalonhoz és lefektetett engem a kanapéra. Pár másodpercig állt szótlanul és nagy levegőket vett. Nem lehetett hozzászokva, hogy valaki ennyire rátámaszkodik. 
- Mit csináljak ahhoz, hogy újra a szokott formádat hozd? - Kérdezte és amint meglátta a perverz tekintetemet gyorsan hozzátette: - Mármint úgy, hogy a ruháim rajtam maradjanak. Tudod, te félholtan is tudsz Damonként viselkedni. - Mondta és csak az utolsó mondata után láthattam, hogy mosolyog. Ezt viszonoztam neki. 
- Vér kell. Nagyjából egy liter, mert már legalább négy napja nem ittam. - Figyeltem az arcát, hogyan reagál erre, de nem változott semmi. Mosolyogva elindult a konyha felé, hallottam a neszezését, azonban tudtam mit csinál. Pár perc múlva visszatért, egy nagy üveg vérrel a kezében. 
- Tessék. Inkább kitöltöttem neked, így talán elviselhetőbb látvány lesz számomra, amikor iszol. - Felelte és láttam, ahogyan grimaszol az utolsó szónál. Kinyújtottam a kezem az üvegért. Feleslegesen, mert nem adta ide, csak letérdepelt a fejem mellé és szép lassan elkezdett megitatni. Közben megnyugtatóan végigszántott ujjaival a hajamban. Mikor megittam az összes vért, elvette a számtól az üveget és lágy puszit adott a homlokomra és felállt mellőlem. 
- Jó érzés látni, hogy jobb színben vagy. - Mondta elismerő hangon. - Nem jösz ki? Megnézném, hogy van Stefan és a barátnőd. 
- Felőlem mehetünk. - Azzal rögtön mellette termettem és belekaroltunk egymásba, úgy lépkedtünk az udvar felé, ahol Dakota és az öcsém nyugodtan beszélgettek, mintha az az átkozott nőszemély nem kínzott volna engem napokon át.