Tudom, hogy már tegnap este meg kellett volna kapnotok, de sok minden közbejött (köztük az is, hogy elromlott a gépem). Emiatt most, ebéd időben publikálnám a fejezetet. Az esetleges hibákat délután javítom, addig pedig jó olvasást és írjátok meg a véleményeteket, hogy mi a véleményetek a fejezetről. :)

Szinte félholtan feküdtem a házam pincéjében, világítás nélkül. Tulajdonképpen az utóbbit nem is bántam, hiszen elekromosság nem volt bevezetve, a gyűrűmet - aminek segítségével járkálhatok a napfényben - pedig lenyúlták.
Borzasztóan kiszáradt a szám, éppen ezért megpróbáltam valamennyire nyelni, de természetesen nem jött össze. Elkezdtem aszalódni, már napok óta nem kapott friss vért a szervezetem. Aki vasfüvet adott be nekem értett ahhoz, hogyan kell egy vámpírt alaposan megkínozni. Amikor úgy véltem, hall engem, beszéltem hozzá. Egyszerű tényként közöltem vele többek között azt is, hogy bármire is akar rávenni engem ezzel, nem fog sikerülni neki. Azt hiszem emiatt is keményített be.
Hogy mégis mi a fészkes fene lehet a teljes kiszáradásnál rosszabb? Egy kis dizájnos párologtatót hozott be nekem valamelyik nap. Eleinte nem értettem, hogy miért. Csak akkor fogtam fel a dolgok menetét, amikor bekapcsolta a készüléket. Vasfüves víz volt benne, így folyamatosan legyengíthetett még jobban.
- Ugye tudod, hogy egyszer úgyis kifogok szabadulni innen. Akkor pedig kinyiffantalak. - A végét gúnyosnak akartam szánni, de az agyam nem tudott parancsolni a hangszálaimnak. Ezen kijelentésem után, újabb adag verbénás víz került a párologtatóba, minek hatására köhögő roham kapott el. A testem megfeszült és azt hittem a tüdőmet is kiköpöm egy óvatlan pillanatban. Ő meg csak nézte, ahogyan szenvedek. 
- Legalább megmondhatnád, hogy ki vagy és mit akarsz, seggfej! - Szűrtem ki a szavakat a fogaim között nehezen, mikor úgy gondoltam, hogy annál rosszabb nem lehet, amit addig meg tett velem. Azt hittem, még nagyobb fájdalmak elé nézek, de tévedtem. Hallottam, ahogyan benyit, bár az arcát még nem láttam. Egyre közelebb ért hozzám és végre felismertem támadómat. 
Zöld szemei haragosan villogtak, amikor felfedezte döbbent arcomat. Miért is ne csodálkoztam volna? Hiszen én változtattam át vámpírrá és valószínűleg emiatt kerültem ebbe a szar helyzetbe. 
- Végre, hogy észre vetted magad. Láthatod, én csak egy tükröt mutatok neked a viselkedésemmel, seggfej. - Az utolsó szava pont ugyanolyan hangsúlyban hangzott el, mint ahogyan én is mondtam, pár perccel ezelőtt. 
Próbáltam megszólalni, de mintha valamilyenféle sokkot kaptam volna, nem jött össze. Egy hang nem hagyta el a számat és ezt ő is észrevette. 
- Itt az idő bemutatkoznom. Dakota Peterson vagyok, húsz éves és meglepően boldog emberi életet éltem, míg nem találkoztam veled. Orvos szerettem volna lenni, de gondolom ilyen... vámpír állapotban ezt nem lehet véghez vinnem. Ja, és szándékomban állt nagy családot alapítani is. Te két álmomat vetted el és romboltad le. Azonban, hogy lásd milyen jó fej vagyok, én csak egyet viszonzok neked. Lehet, pirinyót nagyobb, mint amiket én vesztettem el. Nem számít. A lényeg: a bosszú. - Az utolsó mondatát, mintha valamiképp gügyögte volna. Értetlennek nézett engem, vagy mi a fene? Mindenben fölötte álltam. Duplán, elvégre én teremtettem. Az az átkozott átváltozása juttatott engem olyan mocskosul szar helyzetbe. 
- Egy kicsit sem érdekel, hogy ki vagy és mit akarsz. Csak engedj már végre el! - Hörögtem, de semmi hatást nem tudtam kicsikarni belőle. Ha csak azt nem vesszük annak, hogy elmosolyodott rajta. 
Némaság telepedett közénk és szépen lassan átitatott mindent, a falaktól kezdve az udvarig mindent. Semmit sem hagyott ki. Egyikőnk sem törte magát, hogy megtörje a csendet. Én próbáltam feldolgozni a tényt, miszerint van igazság alapja a mondásnak: aki másnak vermet ás, maga esik bele. Ő pedig élvezte szótlanságomat, nyilván azt hitte, ez a félelem jele. 
Nem sokkal később pedig egy dologra figyeltem fel: ajtónyitódás. Utána pedig két személy haladt folyamatosan a pince felé. A lépteik ismerős zaja és a suttogásuk elárulta őket, ahogyan minket is a légzésünk hangja. Stefan és Aubrey egyenletes tempóban közeledtek a tartózkodási helyünkhöz, közben pedig arról beszélgettek, a szokottnál is halkabban, hogy vajon mi történhetett. 
Mielőtt beléptek volna, összeszedtem azt a parányi kis erőmet, ami még nem szállt el és olyan hangerővel, amivel Stefan biztosan meghallja, azt mondtam: 
- Stefan, vigyázz vasfű van nála. 
Ezután csend lett. Gyanúsan nem történt semmi. Mire feleszméltem ebből, azon kaptam magam, hogy észre se vettem, Dakota mikor tűnt el mellőlem. Felakartam állni, azonban ez érthető oknál fogva nem jött össze. Már majdnem sikerült, amikor felfigyeltem az ajtóban álló Aubrey alakjára. 
- Nem segítenél? - Kérdeztem tőle, jóval bunkóbban, mint kellett volna. Utólag belegondolva talán lehettem volna egy fokkal kedvesebb, hiszen ő és Stefan mentettek meg engem. Aubrey könnyekkel a szemében futott oda hozzám, karjait körém fonta és úgy segített fel. Ember létére is biztos támaszt nyújtott számomra. 
Nagy nehezen elbotorkáltunk a szalonhoz és lefektetett engem a kanapéra. Pár másodpercig állt szótlanul és nagy levegőket vett. Nem lehetett hozzászokva, hogy valaki ennyire rátámaszkodik. 
- Mit csináljak ahhoz, hogy újra a szokott formádat hozd? - Kérdezte és amint meglátta a perverz tekintetemet gyorsan hozzátette: - Mármint úgy, hogy a ruháim rajtam maradjanak. Tudod, te félholtan is tudsz Damonként viselkedni. - Mondta és csak az utolsó mondata után láthattam, hogy mosolyog. Ezt viszonoztam neki. 
- Vér kell. Nagyjából egy liter, mert már legalább négy napja nem ittam. - Figyeltem az arcát, hogyan reagál erre, de nem változott semmi. Mosolyogva elindult a konyha felé, hallottam a neszezését, azonban tudtam mit csinál. Pár perc múlva visszatért, egy nagy üveg vérrel a kezében. 
- Tessék. Inkább kitöltöttem neked, így talán elviselhetőbb látvány lesz számomra, amikor iszol. - Felelte és láttam, ahogyan grimaszol az utolsó szónál. Kinyújtottam a kezem az üvegért. Feleslegesen, mert nem adta ide, csak letérdepelt a fejem mellé és szép lassan elkezdett megitatni. Közben megnyugtatóan végigszántott ujjaival a hajamban. Mikor megittam az összes vért, elvette a számtól az üveget és lágy puszit adott a homlokomra és felállt mellőlem. 
- Jó érzés látni, hogy jobb színben vagy. - Mondta elismerő hangon. - Nem jösz ki? Megnézném, hogy van Stefan és a barátnőd. 
- Felőlem mehetünk. - Azzal rögtön mellette termettem és belekaroltunk egymásba, úgy lépkedtünk az udvar felé, ahol Dakota és az öcsém nyugodtan beszélgettek, mintha az az átkozott nőszemély nem kínzott volna engem napokon át.