Hmm. Hát itt lenne a legújabb fejezet, amihez nem is tudom mit írhatnék. Talán azt, hogy köszönöm az eddigi kedves szavakat, Rose rendszeres hozzászólásait és a támogatásotokat. Remélem ezúton is kapok visszajelzéseket. Jó olvasgatást és ne felejtsetek valami kis meglepetést készíteni holnapra, anyák napjára. Kellemes hétvégét és jó olvasást, Nektek! :)

Ott álltunk az udvaron teljesen ledöbbenve és csak néztük, milyen jól elszórakozik nélkülünk a Dakota és Stefan páros. Beszélgettek, nevetgéltek. Pontosan úgy, ahogyan a mai fiatalok szoktak ismerkedni. 
- Ugye te is másféle jelenetre vártál? - Kérdezte még mindig csodálkozva Aubrey. Nem válaszoltam egyből, pár pillanattal később bólintottam. Nem szóltam semmit. Egy hangyányit feldühített, hogy öcsém milyen jól szórakozott azzal a nővel, aki napokon át kínzott engem. Mikor viszonylag felébredtünk sokkunkból közelebb mentünk Stefanékhoz.
- Helló, Aub... - Mutatkozott volna be mosolyogva Aubrey, ha Dakota a közömbös arcával nem fojtotta volna belé a szót. Ennek láttán azonban leengedte az eddig felemelt kezét és magában motyogva megjegyezte: - De gondolom ez nem érdekel senkit. 
Elmosolyodtam viselkedésén, amit ő is viszonzott. Ezután úgy tettem, mintha régi cinkostársam lenne és a fülébe suttogtam: - Ne hagyjuk, hogy kiközösítsenek minket. Tegyük meg mi velük! 
Erre Aubrey egyetértően bólogatott és eljöttünk onnan. Aubrey vezetett át az egész városon, bár szerintem elég hamar elfáradt, mégis töretlenül folytattuk utunkat. Semmi sem tántoríthatott el minket. Közben néha - néha kérdezett tőlem egy két dolgot, mondjuk, hogy mi a kedvenc könyvem és hol jártam eddigi életem során. A kivilágított utcák fényének köszönhetően még szebbnek láttam az arcát, ahogyan mosolyog vagy elkomolyodik és megfontolja egy válaszomat. Ha jónak nem is, de jobbnak éreztem magam mellette. Már akkor ilyen hatással lett volna rám? 
- Milyen jó is céltalanul bolyongani... - Jegyeztem meg vigyorogva és továbbra is csak mentem Aubrey alakját követve. 
- Ki mondta, hogy nincs úticélunk? - Kérdezte, mire ráfagyott az arcomra a vigyor. Általában könnyen kiismertem az embereket, de őt nem lehetett. Sose úgy cselekedett, ahogyan azt gondoltam. 
Észre se vettem, hogy megálltunk egy ház előtt. Két emeletes volt és egyszerűen hatalmas. A gyér közvilágítás ellenére is jól lehetett látni, mert világos színe kitűnt a sötétségből. Aubrey könnyedén szelte a tornác lépcsőfokait, amikor felért tágra nyitotta a bejárati ajtót. 
- Ha megígéred, hogy jó leszel behívlak. - Mondta és kivételesen semmi viccelődés nyomát nem láttam rajta. Némán bólintottam egyet, mire ő beinvitált. Körbevezetett a házban, megmutatta, hogy melyik szoba kié. Innen tudtam meg, hogy két testvérrel rendelkezett: egy húggal és egy nővérrel. Viszont a szokványos: ez a szüleim szobája mondat helyett másvalami hangzott el. A nagymamájának a hálója az egyik, a másik meg az anyukájáé. Akkor azt gondoltam, hogy biztosan elváltak a szülei és a mama pedig besegít, ahol csak tud. Ebből az utolsó gondolatom volt helytálló. 
- Ez pedig az én szobám. - Mutatta be a második emeleten lévő utolsó állomásunkat. Ami egyből szemet szúrt az a rengeteg könyv volt a könyvespolcon. Olyan érzésem támadt azokat látván, hogy mindjárt leszakad a szerkezet, mert nem bírja el a rajta roskadozó könyveket. Végül a hatalmas fehér szekrények, a világos barna íróasztal, az egész alakos tükör és a fehér franciaágy. Semmi sem kerülhette el a figyelmemet. Főleg az ágy nem, amit Aubrey is észrevett és ennek hatására elpirult. 
- Rendben. -Mondtam és háttal belevetődtem az ágyba. Rámutattam a mellettem lévő helyre és Aubrey vigyorogva lefeküdt mellém. Felém fordulva perceken át nézett a szemeimbe. Egyikőnk sem szakította meg a közénk beállt csendet, inkább kiélveztük azt. 
- A szüleid elváltak? - Szólaltam meg végül. Aubrey egy ideig még hallgatott. Utána szólalt meg. 
- Apa meghalt. Még kicsi voltam, amikor egy szörnyű balesetben életét vesztette. - Felelte és láttam rajta, hogy rosszul érinti a téma. Ennek hatására inkább nem faggattam tovább. Úgy voltam vele, majd megkérem Stefant mesélje el, mi volt. 
- Damon... Ugye nem fogom majd megbánni, hogy behívtalak? - Kérdezte félénken. 
- Nem áll szándékomban semmi rosszat tenni. - Válaszoltam és tudtam, hogy egy szót lehagytam a mondat végéről: "egyelőre". Ezt Aubrey is érzékelte halványan, de nem firtatta. Ehelyett tovább kérdezgetett mindenféle dologról, mintha egy nap alatt szeretett volna megismerni. 

Amikor elaludt csak figyelni tudtam békés arcát. Gondtalanul merült el az álmok tengerében. Olyan emberi volt és szinte látni lehetett rajta, milyen törékeny, amit egy kicsit irigykedve néztem. Elvégre egy részemnek hiányzott az emberség, bár ezt inkább nem állítom biztosan. Aubrey arcán halvány mosoly kezdett el látszódni, amit végül mutatóujjammal körberajzoltam. Pillanatokon belül Aubrey oldalra fordult és átölelte a testemet, továbbra is álmodva. Valamit beledünnyögött halkan az ingembe, de nem értettem, hogy mit és ezen mosolyognom kellett. Azt kell, hogy mondjam, Aubrey volt az, akinek a puszta jelenléte is boldoggá tett engem, vagy egyáltalán őszintén megtudott engem nevettetni. Ez tetszett is, meg nem is. Tetszett, mert végre boldog voltam, azonban egy kicsit megrémített a tény, hogy egy ember ilyet hozzon ki belőlem. Amikor én megakartam fogni magamnak a sötétséget. Az este további részében azon agyaltam, hogyan folytatom Aubrey elcsábítását és közben néztem továbbra is békés arcát. 

Úgy éreztem a reggel túl gyorsan jött el, amikor Aubrey ébredezni kezdett. Ámbár tudtam, nem uralkodhat folyton az éjszaka, előbb vagy utóbb felkel a Nap. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen hamar bekövezkezik a váltás. 
- Jó reggelt álomszuszék. - Köszöntöttem frissen és üdén. Aubrey erre mosolyogva megtörölte fáradt szemeit és felült. Kócos fejjel nézett végig rajtam, aminek következtében hatalmas vigyor terült arcomon. Rákacsintottam Aubreyra és csücsöríteni kezdtem felé, hogy vegye észre, milyen gondolatokat is juttatott az eszembe. A jutalmam egy párna volt, ami az arcomban landolt. 
- Nem szexi párnacsatát iktattam be a mai tervbe, Szundi. - Jegyeztem meg, mire egyből mozdulatlanná dermedt. Néhány megfogalmazott gondolata után csak ennyit kérdett: 
- Hanem mit? - Szája szegletében mosoly bujkált, ahogyan kiejtette a szavakat. Felpattantam és a szekrényéhez lépdeltem. Csupa kényelmes holmit rángattam elő annak mélyéről, közben pedig válaszoltam a feltett kérdésre. 
- Jómagam sem tudom, de amint rájövök, akkor is titok lesz. Nincs olyan ruhád, ami kényelmes, de mégsem úgy nézel ki benne, mint akit megevett egy nyugdíjas? - Kérdeztem, annak ellenére is, hogy láttam, milyen divatos ruhái vannak. Erre sóhajtva közelebb lépett a szekrényhez és kiválasztotta, mit vegyen fel. 
Egy szürke farmert és egy sötétkék pamut hosszú ujjú felső mellett döntött, hozzá pedig egy fekete topánkát vett fel. Haját kifésülte és hagyta, hogy szabadon lágyan omoljon vállai alá. Halványan kisminkelte magát, majd úgy gondolta, hogy mehetünk is. Mikor kiértünk, a ház előtt álldogáló kocsihoz irányítottam, amit amint megpillantott, csak ennyit kérdett: 
- Te mikor mentél el ezért? 
- Amikor a nevemet emlegetted heves nyálcsorgatás közben és vígan álmodoztál rólam. - Feleltem vigyorogva és ő nevetni kezdett, amit én örömmel hallgattam. Beszálltunk a kocsiba, bekapcsoltam a rádiót és elindultunk. Nem gondolkodtam, hogy merre menjünk, egyszerűen kikapcsoltam az agyamat és arra vezettem, amerre akartam. Nem volt semmi tervezgetés vagy bármi más. Tudtam, hogy bármerre megyünk, jól fogjuk érezni magunkat egymás társaságában.