Gondoltam, mivel pár nap múlva új hónap elé nézünk, ideje felfrissíteni egy picikét az oldalt. Természetesen a kinézet terén sikerült ezt megoldanom. Újabb egyszerűséget készítettem, hiszen itt a tartalom a lényeg. Nekem egy kicsit egyszínű lett, de mivel a fő jellemzője a lila (ami a kedvenc színem) azt hiszem annyira nem is bánom. Valamint az is újdonság, hogy készítettem a bejegyzésekhez külön képeket, kategóriák szerint. Aki megnézi az előző posztokat, rájön arra, hogy milyen rendszer alapján csináltam. Remélem tetszik nektek ez a felfrissültség, mert őszintén: már ráfért az oldalra. Az új fejezet pedig várhatóan a hétvégén érkezik, annak ellenére, hogy a héten csúszás miatt kedden közzé lett téve a negyedik rész. Na, de ennyit mára. Bye. :)

Néztem Katherinet és közben csak visszhangoztak a fejemben a szavai: "elmegyek innen". Vajon mire gondolt? Egy-két napra vagy esetleg örökre szeretne itt hagyni engem? 
- Mikor jössz vissza? - Kérdeztem tőle összeszűkült szemekkel és minden mozdulatára odafigyeltem, hogyha a szavaival nem is lenne őszinte, legalább a tettei elárulják mit nem mond el nekem. A kérdésem hallatán gúnyos mosolyra húzta a száját emellé pedig enyhe szánalom jelent meg a szemeiben. Ennek köszönhetően már tudtam mindent: nem tér vissza hozzám. 
- Damon, lássuk be. Megváltoztál. Elérzékenyültél. Nekem pedig nem erre van szükségem, mint tudjuk. - Lassan ejtette ki a szavakat, mintha nem tudnám felfogni, esetleg megemészteni őket, de közben erről szó sem volt. Mindent megértettem. 
- Rendben. - Ennyit tudtam csak hozzászólni. Ismertem Katherinet, tudtam nagyon jól, hogy amit egyszer a fejébe vesz, az úgy van jól, ettől pedig semmi és senki nem tudja eltántorítani. 
- Viszlát, Damon. - Még egy utolsó csókot rálehelt az ajkaimra, majd lassan felállt én pedig végig néztem, ahogyan elegánsan kisétál a kávézóból és egyben az életemből is. A mai napig fel tudom idézni, hogy milyen egyenletes tempóban kopogott a cipője sarkával a csempén, miközben elhagyott engem... 

Halvány lila gőzöm sincs, mióta feküdhettem besötétített otthonom kanapéján, de volt egy sejtésem: már legalább egy hete. Ezalatt a röpke hét nap alatt jóformán semmi említésre méltó dolog nem történt. Tasakból ittam a vért, semmihez nem fűllött a fogam, még a vérontáshoz sem. Úgy vélekedtem a dolgokról, hogy semmivé lettem Katherine távozásának hála, elvégre általa és miatta váltam vámpírrá. Neki áldoztam száznegyvenkilenc évemet, ami valljuk be: nem kevés, hiába a halhatatlanságom. 
Ilyesmi gondolatok cikáztak végig minden kis sejtemben, szinte éreztem, ahogyan egyre jobban elfajul bennem a gondolat: Katherine nélkül semmi vagyok. Efféle teátrális agyszüleményeim között jelent meg egy árny a lakásom szalonjában és nézte végig, ahogyan magamat korbácsoltam holmi szerelemről szóló illúziókkal. 
- Ha befejezted az önsajnáltatást esetleg kidughatnád a napra a képed. Nem hiába van neked olyan napfénygyűrűd vagy mi a szösz. - Jegyezte meg egy kissé gúnyosan az árny tulajdonosa, de egy pillanatra láttam, ahogyan szánalom csillan meg a tekintetében. 
- Nem áll jól neked a gúnyolódás, Stefan nem mondta még? - Kérdeztem tőle és cinikus félmosoly húzódott meg a szám szegletében. Aubrey a kijelentésem után, hagyta, hogy nyugodtan kiüljön az arcára, a tekintetére az irántam érzett szánakozása. - Ne sajnálj engem. Senki se sajnáljon engem. - Szűrtem még a fogaim között, mire Aubrey néhány lépéssel közelebb jött hozzám, de még így is legalább három méter távolság lehetett köztünk. 
- Megmentettél, Damon. Ez azt jelenti, hogy van egy emberi részed, ami most talán segítségért kiált. Amikor hajlandó leszel ezt kimutatni, itt leszek, hogy mindenben átsegítselek. - Láttam, ahogyan alaposan átgondolja, mit is mondjon nekem. A megfontoltsága ellenére viszont azt is be kellett látnom: őszintén beszélt. 
- Ha tényleg ennyire unatkozol. - Mondtam szemforgatva és azzal visszatértem a vértasakhoz, hogy nyugodtan befejezzem a reggelimet... Vagy vacsorámat? 
Aubrey nem várt több bíztatásra, legalábbis ezt szűrhettem le ugyanis ezután körbe nézett a szobában, majd lassan leült mellém a kanapéra. Grimaszolva, orrát ráncolva nézte, ahogyan nyugodtan iszom a vért. 
- Ne haragudj, hová is lett a jó modorom... Kérsz te is? - Kérdeztem viccelődve, mire Aubrey nagyot nyelve elmosolyodott és elfordult tőlem. Gondolom nem nagyon szerette a véres dolgokat, pláne magát a vért. 
Miután utolsókat szűrcsöltem a tasakból, felálltam, hogy kidobjam a kukába, egy hűvös kéz érintett meg hátulról. Először csak a vállamat érintette meg, majd szorosan átölelt engem. 
- Tudom, hogy fontos volt neked Katherine, én sem tudnám, hogyan dolgoznám fel, ha Stefan elhagyna engem... - Mondta halkan a vállamba és éreztem, hogy nagyjából bármiben számíthatok Aubrey személyére, támogatni fog engem. 
Nem tudtam, mit tehetnék, olyan hirtelen jött ez az érzelgősség. El kellett menekülnöm a közeléből, különben rengeteg olyan dolog a felszínre törhet, amit nagyon nem akartam. 

Róttam a sötét utcákat. Nem volt úticélom, ahogyan semmim se. Egyedül egy kósza kis ábránd, ahogyan megszeledítem és magamhoz csalogatom a sötétséget. A sötétség hercege akartam lenni, abban a percben. Hűvös szellő cirógatta az arcomat, amitől nemhogy kitisztult volna a fejem, még eszményibb gondolatok születtek arról, hogy egy nap én magam leszek a megtestesült gonoszság. 
Elmélkedésemből egy halk sirdogálás riasztott fel. Tőlem - vámpír szemmel nézve - nem is olyan messze egy körülbelül huszas évei körül járó lány sírt. Fekete haja megtépázva hullott a vállára, zöld szemei még a könnyfátylon keresztül is, mintha világítottak volna. Kicsi és vékony termetének köszönhetően törékenynek tűnt. 
- Kérlek... Segítenél? - Nyögte ki elhaló hangon, amikor észrevette, hogy ott állok vele szemben és őt nézem. 
- Persze, elvégre ez a dolgom. - Feleltem. Mire láttam megcsillanni a szemében a hálát a reménnyel együtt, hegyes szemfogaimnak köszönhetően felsértettem a bőröm és megitattam a véremmel. Még fel sem foghatta mi történik körülötte, amikor ráadásként eltörtem a nyakát. 

- Hogy mivé változtattál? - Sikította magából kikelve a lány, akinek a "segítségére" siettem. Természetesen azóta már jó párezerszer megbántam ezt a tettemet, hiszen gondoskodnom kell róla, vigyáznom kell rá, elvégre egy friss vámpírt nem szabadíthatok rá erre a világra. Különben én is vele együtt buknék el vele. 
- Vámpírrá. V-á-m-p-í-r. Mondd utánam, vámpír. - Vettem elő és poroltam le nagy nehezen a gúnyos énemet. Nyílván nem tetszett ez neki, mert pár tizedmásodperc múlva azon kaptam magam, hogy csak nézem, ahogyan röpülnek a whiskys üvegek a falhoz és ellepi a tapétát a lötty, ami eddig bennük volt. 
Nem sokáig tudtam erre figyelni, mert a következő pillanatban ajtó nyitást hallottam és Aubrey hangját, ahogyan már messziről beszél hozzám: 
- Szia Damon. Ne haragudj, hogy így rád török, remélem már jobban... - be sem tudta fejezni a mondatot, máris egy frissen átalakult vámpír támadt rá, amint megérezte vére illatát. 

Nem lett tökéletes, sőt, azt hiszem több hibát vétettem, mint valaha. Ha valami nagyon szembetűnően nem stimmel, a következő napokban javítom. Már ki is javíottam. :)

Rengeteg történetet olvasok a neten már évek óta, így sikeresen megtapasztaltam egyet s mást ilyen téren. Elsősorban azt, hogy mekkora segítséget jelenthet olykor - olykor egy kép a szereplőkről, ami segít abban, hogy jobban bele tudjam élni magam a cselekményekbe. Természetesen nem mindig jó, ha meglátom más elképzeléseit, ebből adódóan arra kérek mindenkit, aki tudja magáról, hogy nincs szüksége ilyen téren segítségre az ne olvasson tovább! Köszönöm. 

A bejegyzésben természetesen képeket csatolok a szereplők leírása mellé, hogy az én elképzeléseim alapján, hogyan is nézhetnek ők ki. :) 

FIGYELEM!  A BEJEGYZÉS FOLYAMATOSAN BŐVŰL, AHOGYAN JELENNEK MEG A TÖRTÉNETBEN AZ ÚJ KARAKTEREK IS. 

Ledöbbenten álltam és néztem a betoppant férfi alakot, akit már évtizedek óta nem láttam. Ha akartam sem tudtam volna megszólalni, de mint ebből a mondatból is kiderült, nem állt szándékomban megtörni a csendet.
Hogy miért? Stefan volt az, aki hívatlanul beröppent az életembe, erre pedig nem voltam felkészült állapotban. Bármiért is tért vissza, engem nem különösebben érdekelt. Csupán váratlanul ért. Legalábbis ezt próbáltam magammal is elhitetni, de mint tudjuk a vér nem válik vízzé...
- Meg sem kérded mi járatban vagyok erre? Hát, tényleg ennyire nem érdekel, hogy a saját testvéred annyi évtizednyi feledésbe merülés után miért látogat meg téged ilyen illetlen úton-módon? - kérdezte és a hangjából kitudtam szűrni, hogy nagyon is tudja, mi miatt nem szólaltam meg még addig.
- Nem különösebben érdekel. Gondolom megint találtál valamit, ami visszahozza nagyjából az emberi részed, ameddig itt tartózkodsz. - jelentettem ki és Katherine-el karöltve elhelyezkedtem a kanapén, sejtve, hogy hosszú beszélgetések állnak még előttünk. Elvégre Stefan imádta, ha kiállhat a jóság mellett a szent beszédeivel. Sajnos, ezeket a prédikációkat nem lehet máshogy hívni.
- Inkább valakit. Már találkoztál vele, hiszen te mentetted meg az életét, nem is olyan régen. Rémlik, nem? Úgy emlékszem be is mutatkozott neked, Aubrey. - Mondta Stefan és éreztem, ahogyan Katherine hol rám, hol pedig az öcsémre bámul. Nem tudta, kinek hihetne. A vérszomjas kedvesének vagy a majdnem mindig őszinte Stefannak.
- Valami dereng, de nem jegyzem meg a semmi jelentőséggel nem bíró embereket, ezt te is tudhatnád. - Feleltem, amivel csak azt értem el, hogy Stefan elkezdett végigmérni, mintha nem tudná, hogy ezt hogyan is értettem.
- Nekem mindegy, hogy emlékezni fogsz-e rá vagy nem, de gondoltam, figyelmeztetlek, hogyha egy újjal is hozzáérsz úgy, hogy ő nem akarja önszántából, velem gyűlik meg a bajod. Ezt veheted fenyegetésnek. - Elég fenyegető hangon folytatta a csevegésünket a testvérem és úgy tűnt, hogyha nem ismerném eléggé, akkor talán komolyan is veszem az üzenetét, de így csak egy gúnyosnak szánt vigyorral az arcomon néztem rá egy másodperc erejéig.
Utána egy szempillantás alatt ott teremtem előtte, megfogtam a pólójánál fogva és kidobtam a nyitott ablakon. Még azelőtt lent voltam, mielőtt ő leérkezett volna zuhanórepülésben. Amikor már a földön feküdt magatehetetlenül, ennyit sziszegtem csupán:
- Te csak ne fenyegess meg engem! Elvégre mindketten tudjuk, hogy én vagyok az erősebb, hála a te kis bambi-diétádnak.
Azzal ott hagytam és a legkevésbé sem érdekelt, hogy bántódása esett - e vagy hogy milyen szálak fűzik ahhoz az idétlen kis fruskához. Egyetlen dolgot akartam mindennél jobban: Katherine-el lenni az idők végezetéig. 

Nem sok vizet zavart Stefan, amióta visszakapta tőlem a fenyegetését. A kávézóba - ahol az az Aubrey nevű csaj járt dolgozni - azóta is eljártam, sőt gyakrabban, mint azelőtt, mert reméltem, hogy összefutok vele. Ennek egy oka volt: látni akartam a rettegést a szemében, ahogyan rám néz és hozzám beszél, de az incidens óta nem találkoztam a több, mint kiborító jellemével. Valószínűleg felmondott, hála a félelmének, aminek talán én álltam a középpontjában, vagy Stefan megszöktette és együtt lovagolnak valahol a naplementében. Valahogy eféleképpen elmélkedtem, hiszen ezek lettek volna a legésszerűbb érvek, amiért nem futottam össze a kis taknyossal.  

Akkor is éppen a kávézóban ültem és unottan forgattam a kezemben az egyszerű, fekete kávéscsészét, amikor megéreztem, hogy egy személy csatlakozik az egyfős társaságomhoz és leül velem szemben. 
- Azt hittem, hogy az erősebb italokat részesíted előnyben. - Jegyezte meg hatalmas vigyorral Stefan, mintha nem is mi civakodtunk volna az egyik este. 
- Így is van, de amióta meglátogattál, nem akkora élvezet az alkohol mámor. - Válaszoltam némi gúnnyal a hangomban, mire Stefan elkezdett bólogatni a "nem hiszem el, hogy tényleg ezt gondolja" arckifejezéssel, ami tulajdonképpen nagyon irritáló, valjuk be. 
- Hol van a szerelmed, aki visszaadhatja neked a lényed egy jelentősebb részét, az emberi mivoltodat? - Hangom tele volt iróniával. Láttam, hogy Stefant nem húzza fel egyáltalán, pedig számítottam rá. 
- Rám gondoltál? - Kérdezte egy női hang mögöttem és anélkül, hogy hátranéztem volna, tudtam, hogy Aubrey jelent meg. Mikor felfedezte, hogy nem fogok ránézni (akármilyen bunkó dolog is) fogta magát és nemes egyszerűséggel leült Stefan mellé és elvette az asztalon található étlapot, hogy rendelhessen. 
- Minek nézed át az étlapot, ha egyszer huzamosabb ideig itt dolgoztál pincérnőként? Vagy kiszelektáltad a kellemetlen emlékeket az agyadból? - Kérdeztem a barna szemekbe nézve, merő gúnnyal a hangomban. Erre csak elhúzta a száját, de a szeméből a "mindjárt meglátod" érzést olvastam ki. 
Lerakta az étlapot az asztalra, az ujját rátette az italok oszlopra, becsukta a szemét és elkezdte fel - le húzni az ujját a választékon. Végül megállt a mutatóujja egy íráson és kinyitotta a szemét. 
- Azt hiszem ma egy barackos teát fogok inni a fánk mellé. Te kérsz valamit? - Nézett Stefanra, aki egészen eddig óriási szeretettel és áhítattal nézett a lányra. 
- Mókusvért... - Vetettem oda foghegyről a szerelmespárnak, mire Aubrey halkan kuncogni kezdett. Stefan csak nemlegesen megrázta a fejét a barátnőjére nézve, Aubrey pedig felállt és elsétált, hogy kiszolgálja saját magát. 
- A drágalátos embernődet tényleg ennyire nem érdekli, hogy mi vagy? - Ráncoltam össze a homlokomat, miközben feltettem a kérdést.  
- Miből szűrted le ezt? Abból, hogy nevetett a szerinted tréfás megjegyzéseden? Máshogy nem lehet reagálni az efféle megnyilvánulásaidra... Ez már majdhogynem szánalmas, amit művelsz. Úgy csinálsz, mintha semmi és senki nem érdekelne, mintha te lennél maga a megtestesült gonoszság, pedig mindketten tudjuk, hogy nem így van, de csak ezzel a viselkedéssel tudod elérni, hogy a lány, akibe szerelmes vagy melletted álljon. - Mondta. Mire befejezte a maga hegyibeszédét közelebb hajolt felém, mintha kis ártatlan cseverészés lenne a miénk. 
- Úúú, ez most igazán szíven talált. - Azzal színpadiasan a szívemhez kaptam, mintha tényleg érezném azt, amit kimondtam.
- Mehetünk? - Tért vissza Aubrey az asztalunkhoz, kezében egy kis papírzacskóval és egy doboz  barackos teával. Stefan bólintott, majd hátra sem nézve, egymásba karolva elhagyták a kávézót. Mielőtt megkönnyebbűlhettem volna, hogy végre megszabadultam tőlük, Katherine termett Stefan eddigi helyén és mélyen a szemembe nézve csak ennyit mondott: 
- Elmegyek innen. 

Az incidens után már el is felejtettem, hogy mit tettem, hogy mit éreztem. Legalábbis sikerült jó mélyre eltemetnem magamban és ez már félsiker. Már a mentőakcióm után egy nappal visszatértem a normál kerékvágásba és így Katherine sem tudta meg, hogy egy percre újra emberként viselkedtem. Minden maradt a régiben, vérfürdők rendezése estére, Katherine-nel való kettősünk tökéletes harmóniája valamint az érzéketlenségünk... 

Másfél hét telt el azóta, hogy megmentettem azt a szörnyen idegesítő lányt (mert, ugyebár azt hitte, hogy valami tiniknek írt, romantikus könyvből léptem ki). Katherine és én éppen a társalgóban ültünk és whiskyt kortyolgattunk. 
- Ma este is kirughatnánk a hámból, nem gondolod? - vetette fel az ötletét kedvesem szenvtelen hanggal, de közben tudtam, hogy ez az egyik legnagyobb szórakozás számára. 
- Lehet, a mi esetünkben akkor rugnánk ki a hámból, ha nem rugnánk ki. Persze, ez nem állít meg minket abban, hogy ma is véresen jó bulit csapjunk. - Feleltem mosolyogva. Ő továbbra is egykedvűen ült velem szemben, rám emelte a szemét és megvonta a vállát. 
Vámpírsebességgel felpattantam, mellé álltam, elkaptam az ölembe, szenvedélyesen és megállíthatatlanul csókolni kezdtem, mire átfonta a csípőmet a lábával. Addig csókoltam, ameddig meg nem éreztem, hogy ő is legalább annyira kíván, mint én őt. Amikor ez bekövetkezett ravasz vigyorra állt a szám, letettem és szerelemtől ittas hangon a fülébe búgtam: 
- Mennem kell. Egy partit kell megszerveznem pár óra alatt. 
Még mielőtt elmehettem volna, Katherine megragadta a kezem és úgy tartott magánál. 
- Miért csigáztál fel, ha úgyis elmész? - Kérdezte. Egyelőre nem sikerült neki visszaszereznie az önuralmát valamint, ha rajtam múlik, nem is hagyom neki, hogy sokáig magára eröltesse azt. 
- Szeretem látni a reakcióidat, amikor te is ugyanazt érzed, amit én. - Feleltem, kibontakoztam a keze szorításából és ott hagytam. Rengeteg dolgom volt még, ami a szórakozásunkhoz kellett. 

Éppen egy kávézóban ültem és bájos, megigézett lányokkal cseverésztem az estéről. Természetesen mind a meghívottak listáján voltak, biztos lehettem abban, hogy elfognak jönni. Ugyanis nem volt más választási lehetőségük. 
- Rendben. Akkor a vacsora rendezve. Mi kell még egy jó kis estéhez, hölgyeim? - Tettem fel a költői kérdést, amire egyöntetű választ kaptam "zene" címszó alatt. - Szóval egy DJ szerűséget is meg kell igéznem. Szuper, az még nem volt az áldozatok listáján. Na, halljam, kinek mivel foglalkoznak a közeli barátai, hogy...? 
Nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis kisétált az asztalunkhoz a pincérnő és megkérdezte, hogy adhat - e még valamit. Szándékosan nem néztem fel rá, úgy voltam vele, hogy amikor megnézem, elbájolom majd. De nem így történt. Felnéztem, a szemébe néztem és nem láttam mást csak egy ismerős barna szempárt. Köpni, nyelni nem tudtam, olyan váratlanul ért. 
- Nem hallasz? Azt kérdeztem, hogy hozhatok - e még valamit. - Ismételte meg mondanivalóját némiképp unottan valamint lekezelően, mintha szellemileg nem lennék elég ép, mintha nem nekem köszönhetné, hogy itt állhat. Csak egy kis idő elteltével nyertem vissza a lélekjelenlétem és tudtam valami válasszerűséget kicsikarnom magamból. 
- Nem beszélhetsz így velem. - Jelentettem ki fenyegetően a szemébe nézve, de miközben beszéltem, alig nyitottam ki a számat. 
- Mert te lehetsz bunkó seggfej velem, de én nem adhatom vissza neked ezt... 
Mielőtt befejezhettem volna a mondatot felpattantam és megragadtam a nyakát. Olyan ingerült lettem, hogy képes lettem volna porrá zúzni a csontjait. 
- Miért hiszed azt, hogy egyenlőek vagyunk? Jóval feletted állok minden téren, ha eddig nem lett volna eléggé egyértelmű. 
Nem féltem attól, hogyha ezt a kis jelenetet meglátják a többiek, vajon mit szólnak majd hozzá. Az egész kávézó megigézett állapotban hevert a lábaim előtt. Kivéve ezt a kis taknyost, aki azt hitte, hogy minden joga meg van ahhoz, hogy visszaadja nekem a lekezeléseket. 
- Alig kapok... levegőt... - hörögte kezem szorítása alatt. Halkan nevetni kezdtem és megráztam a fejem. 
- Még mindig azt hiszed, hogy érdekel, mi van veled? - kérdeztem némi megvetéssel a hangomban. Láttam, ahogyan könnyek lepik el a szemét, az arcát és újra megszántam a lányt, de továbbra sem engedtem el. Csak néztem ahogyan megenyhültek az arcvonásai, tudtam, hogy ő is észrevette pillanatnyi gyengeségemet, sebezhetőségemet. 
- Kérlek... Tegyél le... 
Ezután a könyörgés után körülbelül fél percig volt a kezeim között, utána elengedtem. Újra elhidegültem és visszatért az érzelemmentes alteregóm. 
- Elengedlek, azzal a feltétellel, ha most eltakarodsz innen a szemem elől, mert ha nem, ketté roppantalak. - Amint ezt kimondtam, elvettem a kezemet a nyakáról. Csak néztem, ahogyan kapkodva veszi a levegőt és letörli a szeméből a könnycseppeket.
Mikor eléggé összeszedte már magát rám emelte riadt barna szemeit, majd anélkül, hogy bármit is mondott volna, elment. Se szó, se beszéd. Hátat fordított nekem. 
Mielőtt újra felingerelt volna ez a lány, fogtam magam és visszafordultam a megigézett lányok szűk kis csoportjához. Továbbra is szerveztem a vacsorát estére. 

- Na, végre. Már azt hittem éhen halok. Mi tartott ennyi ideig? - pattant elém a semmiből Katherine, amikor kinyitottam a házunk bejárati ajtaját. 
- Semmi különös, csak kisebb bonyodalmakba ütköztem a mai nap folyamán. Biztosan a vasfű okozta. - Hazudtam neki. Éppenséggel elmondhattam volna az igazat is, de nem hagyhattam, hogy csorba essen a rólam és az érzéketlenségemről alkotott képén. - De ha most megengeded... - azzal szélesre tártam az ajtót, amin csak úgy özönlöttek be a vacsoravendégek. 
- Hm... Elég jól néznek ki. - Mondta kedvesem és elismerően elmosolyodott, mire én csak megvontam a vállam valamint égnek emeltem a szemem. Szerettem, ha tetszett neki, amit csináltam. Lehajoltam, hogy lágy csókot lehelhessek az ajkaira. 

A zene lágy dallamaira ringatóztunk Katherine-nel, közben hallottuk, ahogyan a levegőt kapkodjánk a körülöttünk elterülő fiatal lányok és vérző sebeiket próbálják meg ellátni. 
Kedvesem álláig lecsorgott az áldozatok vére, amit az ujjammal kissé letörölgettem, majd ajkaimmal ízlelgettem a bőrömre tévedő édeskés ízt. Miután lenyalogattam a vért, újra és újra vad csókokba kezdtem Katherine-el. Mindketten élveztük azt, amit csináltunk. 
- Látom, jól szórakoztok. - Hallotam meg ekkor egy ismerős férfi hangot. A hang irányába néztünk mindketten és egyszerre szólaltunk meg kedvesemmel. 
- Stefan.