Néztem Katherinet és közben csak visszhangoztak a fejemben a szavai: "elmegyek innen". Vajon mire gondolt? Egy-két napra vagy esetleg örökre szeretne itt hagyni engem? 
- Mikor jössz vissza? - Kérdeztem tőle összeszűkült szemekkel és minden mozdulatára odafigyeltem, hogyha a szavaival nem is lenne őszinte, legalább a tettei elárulják mit nem mond el nekem. A kérdésem hallatán gúnyos mosolyra húzta a száját emellé pedig enyhe szánalom jelent meg a szemeiben. Ennek köszönhetően már tudtam mindent: nem tér vissza hozzám. 
- Damon, lássuk be. Megváltoztál. Elérzékenyültél. Nekem pedig nem erre van szükségem, mint tudjuk. - Lassan ejtette ki a szavakat, mintha nem tudnám felfogni, esetleg megemészteni őket, de közben erről szó sem volt. Mindent megértettem. 
- Rendben. - Ennyit tudtam csak hozzászólni. Ismertem Katherinet, tudtam nagyon jól, hogy amit egyszer a fejébe vesz, az úgy van jól, ettől pedig semmi és senki nem tudja eltántorítani. 
- Viszlát, Damon. - Még egy utolsó csókot rálehelt az ajkaimra, majd lassan felállt én pedig végig néztem, ahogyan elegánsan kisétál a kávézóból és egyben az életemből is. A mai napig fel tudom idézni, hogy milyen egyenletes tempóban kopogott a cipője sarkával a csempén, miközben elhagyott engem... 

Halvány lila gőzöm sincs, mióta feküdhettem besötétített otthonom kanapéján, de volt egy sejtésem: már legalább egy hete. Ezalatt a röpke hét nap alatt jóformán semmi említésre méltó dolog nem történt. Tasakból ittam a vért, semmihez nem fűllött a fogam, még a vérontáshoz sem. Úgy vélekedtem a dolgokról, hogy semmivé lettem Katherine távozásának hála, elvégre általa és miatta váltam vámpírrá. Neki áldoztam száznegyvenkilenc évemet, ami valljuk be: nem kevés, hiába a halhatatlanságom. 
Ilyesmi gondolatok cikáztak végig minden kis sejtemben, szinte éreztem, ahogyan egyre jobban elfajul bennem a gondolat: Katherine nélkül semmi vagyok. Efféle teátrális agyszüleményeim között jelent meg egy árny a lakásom szalonjában és nézte végig, ahogyan magamat korbácsoltam holmi szerelemről szóló illúziókkal. 
- Ha befejezted az önsajnáltatást esetleg kidughatnád a napra a képed. Nem hiába van neked olyan napfénygyűrűd vagy mi a szösz. - Jegyezte meg egy kissé gúnyosan az árny tulajdonosa, de egy pillanatra láttam, ahogyan szánalom csillan meg a tekintetében. 
- Nem áll jól neked a gúnyolódás, Stefan nem mondta még? - Kérdeztem tőle és cinikus félmosoly húzódott meg a szám szegletében. Aubrey a kijelentésem után, hagyta, hogy nyugodtan kiüljön az arcára, a tekintetére az irántam érzett szánakozása. - Ne sajnálj engem. Senki se sajnáljon engem. - Szűrtem még a fogaim között, mire Aubrey néhány lépéssel közelebb jött hozzám, de még így is legalább három méter távolság lehetett köztünk. 
- Megmentettél, Damon. Ez azt jelenti, hogy van egy emberi részed, ami most talán segítségért kiált. Amikor hajlandó leszel ezt kimutatni, itt leszek, hogy mindenben átsegítselek. - Láttam, ahogyan alaposan átgondolja, mit is mondjon nekem. A megfontoltsága ellenére viszont azt is be kellett látnom: őszintén beszélt. 
- Ha tényleg ennyire unatkozol. - Mondtam szemforgatva és azzal visszatértem a vértasakhoz, hogy nyugodtan befejezzem a reggelimet... Vagy vacsorámat? 
Aubrey nem várt több bíztatásra, legalábbis ezt szűrhettem le ugyanis ezután körbe nézett a szobában, majd lassan leült mellém a kanapéra. Grimaszolva, orrát ráncolva nézte, ahogyan nyugodtan iszom a vért. 
- Ne haragudj, hová is lett a jó modorom... Kérsz te is? - Kérdeztem viccelődve, mire Aubrey nagyot nyelve elmosolyodott és elfordult tőlem. Gondolom nem nagyon szerette a véres dolgokat, pláne magát a vért. 
Miután utolsókat szűrcsöltem a tasakból, felálltam, hogy kidobjam a kukába, egy hűvös kéz érintett meg hátulról. Először csak a vállamat érintette meg, majd szorosan átölelt engem. 
- Tudom, hogy fontos volt neked Katherine, én sem tudnám, hogyan dolgoznám fel, ha Stefan elhagyna engem... - Mondta halkan a vállamba és éreztem, hogy nagyjából bármiben számíthatok Aubrey személyére, támogatni fog engem. 
Nem tudtam, mit tehetnék, olyan hirtelen jött ez az érzelgősség. El kellett menekülnöm a közeléből, különben rengeteg olyan dolog a felszínre törhet, amit nagyon nem akartam. 

Róttam a sötét utcákat. Nem volt úticélom, ahogyan semmim se. Egyedül egy kósza kis ábránd, ahogyan megszeledítem és magamhoz csalogatom a sötétséget. A sötétség hercege akartam lenni, abban a percben. Hűvös szellő cirógatta az arcomat, amitől nemhogy kitisztult volna a fejem, még eszményibb gondolatok születtek arról, hogy egy nap én magam leszek a megtestesült gonoszság. 
Elmélkedésemből egy halk sirdogálás riasztott fel. Tőlem - vámpír szemmel nézve - nem is olyan messze egy körülbelül huszas évei körül járó lány sírt. Fekete haja megtépázva hullott a vállára, zöld szemei még a könnyfátylon keresztül is, mintha világítottak volna. Kicsi és vékony termetének köszönhetően törékenynek tűnt. 
- Kérlek... Segítenél? - Nyögte ki elhaló hangon, amikor észrevette, hogy ott állok vele szemben és őt nézem. 
- Persze, elvégre ez a dolgom. - Feleltem. Mire láttam megcsillanni a szemében a hálát a reménnyel együtt, hegyes szemfogaimnak köszönhetően felsértettem a bőröm és megitattam a véremmel. Még fel sem foghatta mi történik körülötte, amikor ráadásként eltörtem a nyakát. 

- Hogy mivé változtattál? - Sikította magából kikelve a lány, akinek a "segítségére" siettem. Természetesen azóta már jó párezerszer megbántam ezt a tettemet, hiszen gondoskodnom kell róla, vigyáznom kell rá, elvégre egy friss vámpírt nem szabadíthatok rá erre a világra. Különben én is vele együtt buknék el vele. 
- Vámpírrá. V-á-m-p-í-r. Mondd utánam, vámpír. - Vettem elő és poroltam le nagy nehezen a gúnyos énemet. Nyílván nem tetszett ez neki, mert pár tizedmásodperc múlva azon kaptam magam, hogy csak nézem, ahogyan röpülnek a whiskys üvegek a falhoz és ellepi a tapétát a lötty, ami eddig bennük volt. 
Nem sokáig tudtam erre figyelni, mert a következő pillanatban ajtó nyitást hallottam és Aubrey hangját, ahogyan már messziről beszél hozzám: 
- Szia Damon. Ne haragudj, hogy így rád török, remélem már jobban... - be sem tudta fejezni a mondatot, máris egy frissen átalakult vámpír támadt rá, amint megérezte vére illatát. 

Nem lett tökéletes, sőt, azt hiszem több hibát vétettem, mint valaha. Ha valami nagyon szembetűnően nem stimmel, a következő napokban javítom. Már ki is javíottam. :)