Rengeteg történetet olvasok a neten már évek óta, így sikeresen megtapasztaltam egyet s mást ilyen téren. Elsősorban azt, hogy mekkora segítséget jelenthet olykor - olykor egy kép a szereplőkről, ami segít abban, hogy jobban bele tudjam élni magam a cselekményekbe. Természetesen nem mindig jó, ha meglátom más elképzeléseit, ebből adódóan arra kérek mindenkit, aki tudja magáról, hogy nincs szüksége ilyen téren segítségre az ne olvasson tovább! Köszönöm. 

A bejegyzésben természetesen képeket csatolok a szereplők leírása mellé, hogy az én elképzeléseim alapján, hogyan is nézhetnek ők ki. :) 

FIGYELEM!  A BEJEGYZÉS FOLYAMATOSAN BŐVŰL, AHOGYAN JELENNEK MEG A TÖRTÉNETBEN AZ ÚJ KARAKTEREK IS. 

Ledöbbenten álltam és néztem a betoppant férfi alakot, akit már évtizedek óta nem láttam. Ha akartam sem tudtam volna megszólalni, de mint ebből a mondatból is kiderült, nem állt szándékomban megtörni a csendet.
Hogy miért? Stefan volt az, aki hívatlanul beröppent az életembe, erre pedig nem voltam felkészült állapotban. Bármiért is tért vissza, engem nem különösebben érdekelt. Csupán váratlanul ért. Legalábbis ezt próbáltam magammal is elhitetni, de mint tudjuk a vér nem válik vízzé...
- Meg sem kérded mi járatban vagyok erre? Hát, tényleg ennyire nem érdekel, hogy a saját testvéred annyi évtizednyi feledésbe merülés után miért látogat meg téged ilyen illetlen úton-módon? - kérdezte és a hangjából kitudtam szűrni, hogy nagyon is tudja, mi miatt nem szólaltam meg még addig.
- Nem különösebben érdekel. Gondolom megint találtál valamit, ami visszahozza nagyjából az emberi részed, ameddig itt tartózkodsz. - jelentettem ki és Katherine-el karöltve elhelyezkedtem a kanapén, sejtve, hogy hosszú beszélgetések állnak még előttünk. Elvégre Stefan imádta, ha kiállhat a jóság mellett a szent beszédeivel. Sajnos, ezeket a prédikációkat nem lehet máshogy hívni.
- Inkább valakit. Már találkoztál vele, hiszen te mentetted meg az életét, nem is olyan régen. Rémlik, nem? Úgy emlékszem be is mutatkozott neked, Aubrey. - Mondta Stefan és éreztem, ahogyan Katherine hol rám, hol pedig az öcsémre bámul. Nem tudta, kinek hihetne. A vérszomjas kedvesének vagy a majdnem mindig őszinte Stefannak.
- Valami dereng, de nem jegyzem meg a semmi jelentőséggel nem bíró embereket, ezt te is tudhatnád. - Feleltem, amivel csak azt értem el, hogy Stefan elkezdett végigmérni, mintha nem tudná, hogy ezt hogyan is értettem.
- Nekem mindegy, hogy emlékezni fogsz-e rá vagy nem, de gondoltam, figyelmeztetlek, hogyha egy újjal is hozzáérsz úgy, hogy ő nem akarja önszántából, velem gyűlik meg a bajod. Ezt veheted fenyegetésnek. - Elég fenyegető hangon folytatta a csevegésünket a testvérem és úgy tűnt, hogyha nem ismerném eléggé, akkor talán komolyan is veszem az üzenetét, de így csak egy gúnyosnak szánt vigyorral az arcomon néztem rá egy másodperc erejéig.
Utána egy szempillantás alatt ott teremtem előtte, megfogtam a pólójánál fogva és kidobtam a nyitott ablakon. Még azelőtt lent voltam, mielőtt ő leérkezett volna zuhanórepülésben. Amikor már a földön feküdt magatehetetlenül, ennyit sziszegtem csupán:
- Te csak ne fenyegess meg engem! Elvégre mindketten tudjuk, hogy én vagyok az erősebb, hála a te kis bambi-diétádnak.
Azzal ott hagytam és a legkevésbé sem érdekelt, hogy bántódása esett - e vagy hogy milyen szálak fűzik ahhoz az idétlen kis fruskához. Egyetlen dolgot akartam mindennél jobban: Katherine-el lenni az idők végezetéig. 

Nem sok vizet zavart Stefan, amióta visszakapta tőlem a fenyegetését. A kávézóba - ahol az az Aubrey nevű csaj járt dolgozni - azóta is eljártam, sőt gyakrabban, mint azelőtt, mert reméltem, hogy összefutok vele. Ennek egy oka volt: látni akartam a rettegést a szemében, ahogyan rám néz és hozzám beszél, de az incidens óta nem találkoztam a több, mint kiborító jellemével. Valószínűleg felmondott, hála a félelmének, aminek talán én álltam a középpontjában, vagy Stefan megszöktette és együtt lovagolnak valahol a naplementében. Valahogy eféleképpen elmélkedtem, hiszen ezek lettek volna a legésszerűbb érvek, amiért nem futottam össze a kis taknyossal.  

Akkor is éppen a kávézóban ültem és unottan forgattam a kezemben az egyszerű, fekete kávéscsészét, amikor megéreztem, hogy egy személy csatlakozik az egyfős társaságomhoz és leül velem szemben. 
- Azt hittem, hogy az erősebb italokat részesíted előnyben. - Jegyezte meg hatalmas vigyorral Stefan, mintha nem is mi civakodtunk volna az egyik este. 
- Így is van, de amióta meglátogattál, nem akkora élvezet az alkohol mámor. - Válaszoltam némi gúnnyal a hangomban, mire Stefan elkezdett bólogatni a "nem hiszem el, hogy tényleg ezt gondolja" arckifejezéssel, ami tulajdonképpen nagyon irritáló, valjuk be. 
- Hol van a szerelmed, aki visszaadhatja neked a lényed egy jelentősebb részét, az emberi mivoltodat? - Hangom tele volt iróniával. Láttam, hogy Stefant nem húzza fel egyáltalán, pedig számítottam rá. 
- Rám gondoltál? - Kérdezte egy női hang mögöttem és anélkül, hogy hátranéztem volna, tudtam, hogy Aubrey jelent meg. Mikor felfedezte, hogy nem fogok ránézni (akármilyen bunkó dolog is) fogta magát és nemes egyszerűséggel leült Stefan mellé és elvette az asztalon található étlapot, hogy rendelhessen. 
- Minek nézed át az étlapot, ha egyszer huzamosabb ideig itt dolgoztál pincérnőként? Vagy kiszelektáltad a kellemetlen emlékeket az agyadból? - Kérdeztem a barna szemekbe nézve, merő gúnnyal a hangomban. Erre csak elhúzta a száját, de a szeméből a "mindjárt meglátod" érzést olvastam ki. 
Lerakta az étlapot az asztalra, az ujját rátette az italok oszlopra, becsukta a szemét és elkezdte fel - le húzni az ujját a választékon. Végül megállt a mutatóujja egy íráson és kinyitotta a szemét. 
- Azt hiszem ma egy barackos teát fogok inni a fánk mellé. Te kérsz valamit? - Nézett Stefanra, aki egészen eddig óriási szeretettel és áhítattal nézett a lányra. 
- Mókusvért... - Vetettem oda foghegyről a szerelmespárnak, mire Aubrey halkan kuncogni kezdett. Stefan csak nemlegesen megrázta a fejét a barátnőjére nézve, Aubrey pedig felállt és elsétált, hogy kiszolgálja saját magát. 
- A drágalátos embernődet tényleg ennyire nem érdekli, hogy mi vagy? - Ráncoltam össze a homlokomat, miközben feltettem a kérdést.  
- Miből szűrted le ezt? Abból, hogy nevetett a szerinted tréfás megjegyzéseden? Máshogy nem lehet reagálni az efféle megnyilvánulásaidra... Ez már majdhogynem szánalmas, amit művelsz. Úgy csinálsz, mintha semmi és senki nem érdekelne, mintha te lennél maga a megtestesült gonoszság, pedig mindketten tudjuk, hogy nem így van, de csak ezzel a viselkedéssel tudod elérni, hogy a lány, akibe szerelmes vagy melletted álljon. - Mondta. Mire befejezte a maga hegyibeszédét közelebb hajolt felém, mintha kis ártatlan cseverészés lenne a miénk. 
- Úúú, ez most igazán szíven talált. - Azzal színpadiasan a szívemhez kaptam, mintha tényleg érezném azt, amit kimondtam.
- Mehetünk? - Tért vissza Aubrey az asztalunkhoz, kezében egy kis papírzacskóval és egy doboz  barackos teával. Stefan bólintott, majd hátra sem nézve, egymásba karolva elhagyták a kávézót. Mielőtt megkönnyebbűlhettem volna, hogy végre megszabadultam tőlük, Katherine termett Stefan eddigi helyén és mélyen a szemembe nézve csak ennyit mondott: 
- Elmegyek innen. 

Az incidens után már el is felejtettem, hogy mit tettem, hogy mit éreztem. Legalábbis sikerült jó mélyre eltemetnem magamban és ez már félsiker. Már a mentőakcióm után egy nappal visszatértem a normál kerékvágásba és így Katherine sem tudta meg, hogy egy percre újra emberként viselkedtem. Minden maradt a régiben, vérfürdők rendezése estére, Katherine-nel való kettősünk tökéletes harmóniája valamint az érzéketlenségünk... 

Másfél hét telt el azóta, hogy megmentettem azt a szörnyen idegesítő lányt (mert, ugyebár azt hitte, hogy valami tiniknek írt, romantikus könyvből léptem ki). Katherine és én éppen a társalgóban ültünk és whiskyt kortyolgattunk. 
- Ma este is kirughatnánk a hámból, nem gondolod? - vetette fel az ötletét kedvesem szenvtelen hanggal, de közben tudtam, hogy ez az egyik legnagyobb szórakozás számára. 
- Lehet, a mi esetünkben akkor rugnánk ki a hámból, ha nem rugnánk ki. Persze, ez nem állít meg minket abban, hogy ma is véresen jó bulit csapjunk. - Feleltem mosolyogva. Ő továbbra is egykedvűen ült velem szemben, rám emelte a szemét és megvonta a vállát. 
Vámpírsebességgel felpattantam, mellé álltam, elkaptam az ölembe, szenvedélyesen és megállíthatatlanul csókolni kezdtem, mire átfonta a csípőmet a lábával. Addig csókoltam, ameddig meg nem éreztem, hogy ő is legalább annyira kíván, mint én őt. Amikor ez bekövetkezett ravasz vigyorra állt a szám, letettem és szerelemtől ittas hangon a fülébe búgtam: 
- Mennem kell. Egy partit kell megszerveznem pár óra alatt. 
Még mielőtt elmehettem volna, Katherine megragadta a kezem és úgy tartott magánál. 
- Miért csigáztál fel, ha úgyis elmész? - Kérdezte. Egyelőre nem sikerült neki visszaszereznie az önuralmát valamint, ha rajtam múlik, nem is hagyom neki, hogy sokáig magára eröltesse azt. 
- Szeretem látni a reakcióidat, amikor te is ugyanazt érzed, amit én. - Feleltem, kibontakoztam a keze szorításából és ott hagytam. Rengeteg dolgom volt még, ami a szórakozásunkhoz kellett. 

Éppen egy kávézóban ültem és bájos, megigézett lányokkal cseverésztem az estéről. Természetesen mind a meghívottak listáján voltak, biztos lehettem abban, hogy elfognak jönni. Ugyanis nem volt más választási lehetőségük. 
- Rendben. Akkor a vacsora rendezve. Mi kell még egy jó kis estéhez, hölgyeim? - Tettem fel a költői kérdést, amire egyöntetű választ kaptam "zene" címszó alatt. - Szóval egy DJ szerűséget is meg kell igéznem. Szuper, az még nem volt az áldozatok listáján. Na, halljam, kinek mivel foglalkoznak a közeli barátai, hogy...? 
Nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis kisétált az asztalunkhoz a pincérnő és megkérdezte, hogy adhat - e még valamit. Szándékosan nem néztem fel rá, úgy voltam vele, hogy amikor megnézem, elbájolom majd. De nem így történt. Felnéztem, a szemébe néztem és nem láttam mást csak egy ismerős barna szempárt. Köpni, nyelni nem tudtam, olyan váratlanul ért. 
- Nem hallasz? Azt kérdeztem, hogy hozhatok - e még valamit. - Ismételte meg mondanivalóját némiképp unottan valamint lekezelően, mintha szellemileg nem lennék elég ép, mintha nem nekem köszönhetné, hogy itt állhat. Csak egy kis idő elteltével nyertem vissza a lélekjelenlétem és tudtam valami válasszerűséget kicsikarnom magamból. 
- Nem beszélhetsz így velem. - Jelentettem ki fenyegetően a szemébe nézve, de miközben beszéltem, alig nyitottam ki a számat. 
- Mert te lehetsz bunkó seggfej velem, de én nem adhatom vissza neked ezt... 
Mielőtt befejezhettem volna a mondatot felpattantam és megragadtam a nyakát. Olyan ingerült lettem, hogy képes lettem volna porrá zúzni a csontjait. 
- Miért hiszed azt, hogy egyenlőek vagyunk? Jóval feletted állok minden téren, ha eddig nem lett volna eléggé egyértelmű. 
Nem féltem attól, hogyha ezt a kis jelenetet meglátják a többiek, vajon mit szólnak majd hozzá. Az egész kávézó megigézett állapotban hevert a lábaim előtt. Kivéve ezt a kis taknyost, aki azt hitte, hogy minden joga meg van ahhoz, hogy visszaadja nekem a lekezeléseket. 
- Alig kapok... levegőt... - hörögte kezem szorítása alatt. Halkan nevetni kezdtem és megráztam a fejem. 
- Még mindig azt hiszed, hogy érdekel, mi van veled? - kérdeztem némi megvetéssel a hangomban. Láttam, ahogyan könnyek lepik el a szemét, az arcát és újra megszántam a lányt, de továbbra sem engedtem el. Csak néztem ahogyan megenyhültek az arcvonásai, tudtam, hogy ő is észrevette pillanatnyi gyengeségemet, sebezhetőségemet. 
- Kérlek... Tegyél le... 
Ezután a könyörgés után körülbelül fél percig volt a kezeim között, utána elengedtem. Újra elhidegültem és visszatért az érzelemmentes alteregóm. 
- Elengedlek, azzal a feltétellel, ha most eltakarodsz innen a szemem elől, mert ha nem, ketté roppantalak. - Amint ezt kimondtam, elvettem a kezemet a nyakáról. Csak néztem, ahogyan kapkodva veszi a levegőt és letörli a szeméből a könnycseppeket.
Mikor eléggé összeszedte már magát rám emelte riadt barna szemeit, majd anélkül, hogy bármit is mondott volna, elment. Se szó, se beszéd. Hátat fordított nekem. 
Mielőtt újra felingerelt volna ez a lány, fogtam magam és visszafordultam a megigézett lányok szűk kis csoportjához. Továbbra is szerveztem a vacsorát estére. 

- Na, végre. Már azt hittem éhen halok. Mi tartott ennyi ideig? - pattant elém a semmiből Katherine, amikor kinyitottam a házunk bejárati ajtaját. 
- Semmi különös, csak kisebb bonyodalmakba ütköztem a mai nap folyamán. Biztosan a vasfű okozta. - Hazudtam neki. Éppenséggel elmondhattam volna az igazat is, de nem hagyhattam, hogy csorba essen a rólam és az érzéketlenségemről alkotott képén. - De ha most megengeded... - azzal szélesre tártam az ajtót, amin csak úgy özönlöttek be a vacsoravendégek. 
- Hm... Elég jól néznek ki. - Mondta kedvesem és elismerően elmosolyodott, mire én csak megvontam a vállam valamint égnek emeltem a szemem. Szerettem, ha tetszett neki, amit csináltam. Lehajoltam, hogy lágy csókot lehelhessek az ajkaira. 

A zene lágy dallamaira ringatóztunk Katherine-nel, közben hallottuk, ahogyan a levegőt kapkodjánk a körülöttünk elterülő fiatal lányok és vérző sebeiket próbálják meg ellátni. 
Kedvesem álláig lecsorgott az áldozatok vére, amit az ujjammal kissé letörölgettem, majd ajkaimmal ízlelgettem a bőrömre tévedő édeskés ízt. Miután lenyalogattam a vért, újra és újra vad csókokba kezdtem Katherine-el. Mindketten élveztük azt, amit csináltunk. 
- Látom, jól szórakoztok. - Hallotam meg ekkor egy ismerős férfi hangot. A hang irányába néztünk mindketten és egyszerre szólaltunk meg kedvesemmel. 
- Stefan.

Az ajtófélfának dőlve néztem kedvesemet, ahogyan a tükör előtt öltözködött. Megint nem tudta mit vegyen fel, tehát a szokásos évődés, amit már megszokhattam tőle.
- Nem mindegy az, hogy mit veszel fel? Úgy sem fognak rá emlékezni. - Jegyeztem meg kissé unott hangon. Katherine le nem vette volna a tekintetét a tükörképéről egy pillanatra sem, úgy választolt.
- Szeretem, ha megbámulnak. Ezt te is tudhatnád. - Ez igaz. Mindig, mindenhol a feltűnést keresni. Talán ez volt az egyedüli életcél Katherine számára.
- Szeretnéd, ha kettesben hagynálak titeket? - Kérdeztem egy laza félmosoly keretében, enyhén célozva arra, hogy mennyire a hiúság híve Katherine.
- Nem kell, végeztem mára. Mehetünk, ha gondolod. - Ezzel már előttem is termett. Félre biccentette a fejét, jobb kezével lágyan végig simított arcomon, míg a ballal átölelt. Lassan és szenvedélyesen csókoltuk meg egymást. Minnél tovább csókoloztunk, annál hevesebbé, gyorsabbá váltunk mindketten. Felkaptam és a falnak döntöttem vékony testét, egy pillantra sem abba hagyva szájának cirógatását a számmal. Egy halk pittyegés a telefonon és azonnal félbe hagytuk, amit addig csináltunk.
- 22:15. Vacsoraidő. - Búgta halkan és édesen a nyakamba Katherine. Na, igen, a vérszomj nincs időhöz kötve. 

- Most válassz te! - mondta Katherine, miközben az éppen romantikus hangulatban lévő, fiatal szerelmespár álcáját használtuk, hogy végig mérjük az összes két lábon járó, finomabbnál finomabb vértasakot. 
- Túl kövér, nagyon pici, öreg, gyerek... - soroltam miközben szemem egyik emberről a másikra vándorolt. 
- Elfelejtettem, hogy milyen válogatós is valaki. - Eleresztettem a fülem mellett  ezt a megjegyzést, de láttam a szemem sarkából, ahogyan Katherine mosolyogni kezd. 
- Mit szólsz hozzá? - kérdeztem hirtelen kedvesemet és ugyanarra a lányra vándorolt a tekintete, akit kiszúrtam.
Magas és vékony volt. Kiengedett, egyenes, szőke haja a válláig ért és egy picit a szemébe lógott. A nehézkes járása miatt figyeltem fel rá, amit több, mint valószínű, hogy az alkohol egyik mellékhatása és nem pedig az a cipőnek alig nevezhető valami a lábán, aminek legalább tizenöt centis sarka volt. Lassan szétnézett, biztos olyan helyet keresve, ahová nyugodt szívvel okádhat, amikor észrevette, hogy nézzük. Úgy tűnt, zavarba jött a szugerálásunktól, mert elkezdte magán igazítgatni a ruháit, amik ennek hatására is alig takarták vékonyka alakját. 
- Ha nem zavar az, hogy már részeg. - Mondta Katherine szemét le nem véve a kiszúrt áldozatról. Nem feleltem, csak felálltam és lazán odasétáltam a lányhoz. A szemei szinte kiestek, ahogyan egyre közelebb értem hozzá, olyan szinten bámult rám. 
Mikor elég közel álltam hozzá belenéztem kék szemébe, elöntött a forróság és a összefolyt a nyál a számban, ahogyan megéreztem a vére illatát. Csak úgy hívogatott. Inni, inni, inni - hörögte egy kis hang a fejemben. 
- Segíthetek valamiben? - kérdezte lassan forgó nyelvvel és kába tekintettel. Igen, jóformán leitta magát a sárga földig. Elöntött a vágy, hogy megint minden rajtam múljon, így hát bevetettem a szokásos trükköt. Belenéztem a szemébe és átvettem a hatalmat a gondolatai felett. Úr lettem a háznál. 
- Megtennéd, hogy elkísérsz engem és a barátnőmet egy csendes helyre, ahol nem zavarhatnak meg minket? - kérdeztem. Tudtam, hogy mi lenne a válasza, így azt meg sem várva, átvetettem a karomat a válán és úgy sétáltunk vissza a padhoz, amin Katherine ült és várt. 
- Egy elment vadászni, kettő pedig megette. 
- Ha emlékezetem nem csal, kihagytál néhány részt a mondókából. Bemutatom neked a mai vacsoránkat, drága Katherine-m. Elég évágygerjesztő látvány, nem? - kérdeztem és megfogva áldozatunk egyik kezét, megforgattam, hogy társam minden porcikáját megtudja nézni. 
- Azért ne essünk túlzásokba Damon. Ez csak egy erős hetes a tizes skálán. 
- Aki éhes, nem válogat - jegyeztem meg kurtán. Még mindig átkarolva a lányt elindultam a kocsink felé, Katherine a másik oldalamon követett minket. Katherine beült a kormány felé, míg én a hátsó ülésen foglaltam helyet a zsákmánnyal. Amíg Katherine beindította motort és elkezdett vezetni, a számhoz emeltem a lány csuklóját és abba suttogtam: 
- Ne sikíts! 
Amint befejeztem az utasítást felsértettem a vékonyka bőrréteget a csuklón, hegyes szemfogaim segítségével és már neki is láttam inni. Nagy kortyokban ittam az édes, éltető nedűből és nem is figyeltem semmi másra. Kis idő múlva felnéztem, letöröltem a számról a vért és tekintetemmel Katherine-t kerestem. A kocsi egyhelyben állt és kedvesemet nem láttam sehol, sem a kocsiban, sem a kocsin kívűl. 
Mivel úgy gondoltam, hogy Katherine már elég nagy és megtudja magát védeni, tovább lakomáztam. Hirtelen egy velőt rázó női sikításra figyeltem fel. Nem jelentettem volna neki nagyobb jelentőséget, ha nem lett volna olyan zavaró. Csendet akartam, vagy legalább azt, hogy miattam sikítsanak az emberek. Ott hagytam a megigézett lányt a hátsó ülésen és elsétáltam az utca végébe, ahonnan a sikítás jött. Nem akartam senkit sem megmenteni, sőt, éppen akkor az járt a fejemben, hogy nagyobb ramazurit csapok, mint ami addig lehetett, a hangok alapján. 

Mikor odaértem, a lányt, aki sikíthatott nem láttam, ugyanis egy hatalmas férfiakból álló kör állta utamat. Egyesével vertem szét az elém bukkanó arcokat és törtem ki a nyakakat, amikor már félholtra vertem őket. 
Lassan szétnéztem a kiterített hullákon, jóformán el is felejtettem, hogy miért is mentem oda és keveredtem bele a balhéba, amikor felnéztem és egy halkan zokogó lány szemeibe ütközött a tekintetem. Végig néztem rajta, a ruhái megtépázva itt - ott alig takarva valamit hevertek rajta. Kabát nem is volt rajta, valószínűleg letépték róla a támadói. Barna haja kócosan omlott a vállára és még lentébb, arcán fekete csíkok és foltok jelezték, hogy azelőtt ki volt festve a szeme. Barna szeme pedig már akkor bedagadt és kipirosodott a sok sírástól. Meg kell, hogy mondjam, nem egy rusnyaságot mentettem meg a támadóitól, az is biztos. Hirtelen enyhe szánalmat kezdtem el érezni a lány iránt, de gyorsan el is nyomtam magamban. A vámpírok nemsokra mehetnek az érzéseikkel és a törődésükkel. 
- Van fogalmad arról, hogy milyen zavaró körülmény egy finom vacsora mellett a sikításod? - Kérdeztem hátra rá sem pillantva a megmentettemre. 
- Köszönöm. - Mondta, azzal felállt a földről, ahol egészen eddig ült és elém állt. - Egyébként Aubrey vagyok. 
- Te most azt hiszed, hogy az Alkonyatból léptem ki, Edward Cullen-nek hívnak és szerelemből mentettelek meg? - Vetettem neki oda durván és lekezelően. 
- Nem, én csak... 
- Még mielőtt folytatnád, amit elkezdtél, légy szíves menj el innen és meg se állj hazáig. Nincs sok kedvem téged pesztrálni, szóval örülnék, ha mihamarabb leléphetnék innen. Köszönöm. 
- Rendben. - Vágta rá rögtön és már el is indult a kivilágított utcák felé. Csak néztem utána és hallgattam, ahogyan a lépteinek a hangja egyre halkabb és halkabb lesz, míg meg nem szűnt. 
Elkezdtem elrendezni a hullákat, hogy úgy tűnjön, mintha egymást verték volna agyon és visszamentem a kocsihoz, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem...