Inaa jelezte a kívánság kosárban, hogy szívesen olvasna egy történetet, aminek középpontjában kedvenc történelem tanárunk (és egyben vámpírvadászunk) Alaric áll, oldalán egy saját, kitalált karakterrel mindez pedig legyen megfűszerezve egy kicsike hibriddel is, tehát Klaus is szerepeljen benne. Inaa, remélem elnyeri a tetszésedet, mert a legnagyobb élvezettel írtam ezt a kis történetet. :)

Csöndben ne lépj az éjszakába át

Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs bár végül rendjén lát homályt,
Mert nem volt villám-cikázó ajak,
Csöndben nem lép az éjszakába át.

A jó, ki hullámüttön jajt kiált,
Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,
S ím késve eszmél: csupa kín a nap,
Csöndben nem lép az éjszakába árt.

A zord tudja, bár verje vaksiság,
Hogy lehet meteor-szemű ki vak,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

Apám, míg lábad bús oromra hág,
Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. 

Dylan Thomas verse, Nagy László fordításában

Éjszaka volt, jóformán mindenki aludt a látszólag békés kisvárosban, de csak néhányan tudják, hogy Mystic Falls sosem lesz igazán idillikus hely a földi halandók számára. Az ilyen személyek egyike éppen az ágyában feküdt és nyughatatlanul forgolódott. Olyan hatást keltett, mintha álmában keresett volna valamit, amit nem talált meg valamint soha nem is fog. 
Űzött vadként ébredt álmából, mégis amikor meglátta a mellette alvó fiatal nőt, halovány mosoly jelent meg a száján. Nagyokat sóhajtva visszahelyezte a párnára a fejét valamint szorosan átölelte az alvótársát. Ebből erőt meríthetett, hogy ismét az álomvilágba menekülhessen, pont oda, ahonnan az imént még szöknie kellett, mert nem bírta tovább. 
Egyszerűen nem tudta elviselni, ahogyan a szemei előtt újra és újra leperegnek a képkockák, amik akkor belevésődtek az elméjébe. Amikor el kellett viselnie, hogy a nő, aki tetszett neki, sőt talán szerelmes is volt belé, holtan esik össze. Miatta. Az ősi hibrid miatt. Ez mind Klaus hibája. Tenni akart elenne, de hát mit tehetett volna ő? Egy olyan vámpír és vérfarkas keveréke ellen, akit szinte lehetetlen elpusztítani és örülhetett annak, ha csak egy 'egyszerű vámpírral' sikerült végeznie. 
Jóformán visszatért az álmába, amikor a mellette fekvő nő álmos hangon nevén szólította. 
- Rick... - Suttogta. Nyílván felkelt arra, ahogyan a férfi forgolódott miközben aludt, csupán eddig nem szólalt meg. - Minden rendben? - Kérdezte és hangját ellepte az aggódás. Annyira szerette a férfit. 
- Persze, persze. Csak rosszat álmodtam. - Felelte erre nem túl meggyőzően Alaric. Felemelte a fejét, hogy homlokon csókolja a nőt, majd pedig jó éjt kívánt, mégegyszer. Visszadőlt és újra álomra hajtotta a fejét. Annak ellenére is, hogy tudta: a rémálom folytatódni fog. Elvégre fáradt volt, úgy érezte, mintha a megtörtént látomás óta nem is aludt volna, pedig azóta évek teltek el. 
Miután ismételten mély álomba merült új helyszínen találta magát. Egy elhagyatott zöldellő tisztáson állt és éppen naplemente volt. Békésnek tűnt, mégis érezte, hogy még nem nyugodhat meg, elvégre fel kell készülnie, amikor borzalmas dolgokat fog átélni. Ahogyan ezt végig gondolta egy sötét, fenyegető alak bújt elő az eddig menedékként szolgáló hűvös árnyékból, amit a fák adtak neki. 
- Alaric, drága barátom. Késtél. - Jelentette ki mosolyogva az újonnan érkező és szélesre tárta karjait, hogy őszintébbnek tűnjön, de mindhiába. Ugyanúgy, mint érkezése pillanatában, valami ijesztően sötét démon uralta minden mozdulatát, minden tulajdonságát. 
A jövevény egyre közelebb és közelebb sétált Alarichoz, az azonban egy lépést sem hátrált. Bátornak kellett maradnia, hiszen annyi mindent veszített már el miatta. A büszkeségét és a hideg vérét meg kell őriznie, bármi áron. Azonban ez nem ment olyan könnyen, mikor előző szerelmének gyilkosa pár centivel előtte állt meg. 
- Hát így kell köszönteni egy régi ismerőst? - Alaric érezte, ahogyan kirázza a hideg, amint érzékelte Klaus leheletét az arcán. Minden olyan valóságosnak tűnt. Még a mélyen benne szorongó, kitörni vágyó gyűlölet is, amit érzett a férfi iránt. Ez tartotta jóformán életben, hiszen tudta: addig nem nyugodhat, ameddig meg nem bosszulta, hogy Klaus megölte egykori kedvesét. 
Alaric szótlanságát megunva Klaus intett egyet a fák felé és csak annyit mondott abba az irányba, amerre kezével jelzett, hogy: 
- Gyere, édesem. Valaki vár rád. 
Nem telt el sok idő és Alaric már látta is, kinek szólt az imént a hibrid parancsa, hiába hangzott inkább kérésnek. Ekkor ugyanis meglátta a szerelmét, akit pár perccel ezelőtt még nyugodtan ölelt meg, hogy bátorságot és erőt meríthessen a férfi iránt szerelméből és jelleméből. 
- Danielle... - Suttogta Alaric párja nevét rekedtes, elhaló hangon. Figyelmeztetni akarta a nőt, hogy maradjon ott ahol van, ne lépjen közelebb, azonban a szavak nem jöttek a szájára. Csöndben és aggódva nézte végig, ahogyan szerelme egyre közelebb merészkedik Klaushoz, aki élvezettel nézte Alaric szenvedését, de a hibrid tudta: ez még csak a kezdet. 
A félelem - amit érzett Alaric - lassan kúszott végig a testében és hűtötte ki mindenét. A rémület jegessé változtatta mindenét belülről, ennek ellenére úgy érezte, mintha lángolna. Igen, ez már halálos gyűlölet volt. 
Danielle amint Klaus mellé érkezett nyugodtan mosolyogva üdvözölte a férfit, akit szeretett. Mintha nem fogta volna fel, hogy veszélyben van az élete és nem venné észre Alaric arckifejezéseit. 
- Hagyd őt békén! Neki semmi köze ehhez. - Kiáltotta Alaric Klaus felé, amint megtalálta a régen keresett szavakat. A hibrid erre vad nevetésben tört ki. Ezzel olyan hantást keltett, mintha Alaric az előbb hazudott volna. Habár, tulajdonképpen azt is tette, Klaus mércéje szerint. 
- Belépett az életedbe, hatással volt rád, megigézett téged az egyszerű, gyöngéd tekintetével már azóta, hogy először találkoztatok és van bátorságod kijelenteni előttem, hogy semmi köze sincs a mi kis ügyünkhöz? - Darálta egyre nagyobb ingerültséggel Klaus. Olyan dühös lett, hogy egész testéből áradt a feszültség és miután befejezte összeszorított ajkakkal várta a vámpírvadász válaszát. Majd hirtelen ötlettől vezérelve Danielle felé fordult, feltette a kérdést, ami véglegesen összetörte Alaricot. - Szerinted mit szólna ehhez Jenna? 
- Nem örülne neki. - Válaszolta a nő rezzenéstelen arccal, végig szerelme tekintetébe mélyedve. Csak nézte, de mintha meg se látta volna az előtte álló szerelmét, akinek hirtelen összeszorult a szíve, amint megérezte a jeges és szúró fájdalmat, ami szépen elkezdte kitölteni az egész mellkasát. Szeretett volna szóhoz jutni azonban ismét nem tudott. Az imádott Jenna elvesztésének minden pillanata olyan élénken pergett le a szeme előtt, hogy egyszerűen nem tudta megállítani. Amint véget ért a visszaemlékezés azon kapta magát, hogy könnyezik. Megállíthatatlanul folytak végig a könnyek az arcán, ő pedig nem tett ez ellen semmit. 
- Kérlek. Ne okozz több fájdalmat, azt hiszem már eleget szenvedtem. - Könyörgött a hibridnek Alaric. Klaus arca erre felderült, majd újra elsötétült. Mindezt alig egy pillanat alatt. 
- Tudod, azt hittem tovább kell küzdenem, hogy végre betörjelek, drága Alaric, azonban, ha jól látom elég egyetlen nevet felemlegetni a múltadból és máris úgy érzed, mintha valaki a szívedet markolászná, hogy kitépje azt. Nem jó érzés, ugye? - Kínozta továbbra is a beszédével Klaus. Tudta, hogy mennyire fáj még ez is a férfinak, de nem érdekelte. Mármint mégis, de csak annyira, hogy örömét lelje benne. 
Alaricot olyan mértékben lepte el a fájdalom, hogy jóformán belebénult. Már - már levegőt is alig tudott venni. Mégis állta Klaus tekintetét. A büszkeségét is elvesztette, de akkor ez nem foglalkoztatta. Csak az lebegett a lelki szemei előtt, hogy Danielle élje túl és boldogan élhessenek, míg meg nem... 
Klaus azonban, mintha becsörtetett volna elméje legtitkosabb zugába is, halvány mosolyra húzta ajkait és egy pillanat alatt Danielle mögé állt. Egyik kezével a nő derekát ragadta meg, a másikkal pedig hátrahajtotta a fejét. Erre nem lett volna szüksége, hiszen az áldozata nem menekülhetett, de Alaric számára így még megbotránkoztatóbb volt a látvány. Még utoljára belenézett Klaus Alaric szemébe, majd beleharapott a kezei közt tartott áldozati bárány nyakába. A meleg, édes nedű, ami a lányból szivárgott hihetetlen gyorsasággal áramlott át Klausba és néhány röpke pillanat alatt Danielle holtan esett össze a hibrid karjaiban, aki még így is szorosan tartotta. 
Klaus, miután végzett a vérivással ellökte magától az élettelen testet, ami a földre hullt, jókora puffanással. Ez a hang a legrosszabbat váltotta ki Alaricból. A földre rogyott, átkarolta Daniellet és zokogni kezdett, nem érdekelte, hogy a legnagyobb ellensége láthatja. Csupán azzal tudott foglalkozni, hogy ismét elvettek tőle valakit, aki jobbá tette az életét. Danielle akkor lépett az életébe, amikor a legnagyobb szüksége volt a vígaszra, de ezentúl hol találja ezt meg? 
Talán órákon keresztül sírt ott, szerelme testét szorosan magához ölelve. Azonban egy óvatlan pillanatban felnézett és nem látott senkit a környéken. A Nap már lement, az addig vörösen izzó eget sötétség váltotta fel, de azt is megtörte néhány csillag. 
- Szeretlek, Danielle. - Suttogta könnyesen, a legfényesebb csillag felé fordulva Alaric. 

- Én is téged, Rick. - Felelte egy távolról jövő női hang. Danielle hangja volt ez és Alaricban felébredt a remény, hogy talán nem veszítette el kedvesét. Az imént álmodott világ eltűnt és rossz álmából hazatérve csak annyit vett észre, hogy a nappalijában fekszik a kanapén, miközben kedvese a földön térdepel és ragyogó szemeivel őt nézi. 
- Hát itt vagy... - Motyogta a férfi. Felült valamint az ölébe húzta a szerelmét. Minden apró bőrfelületet, amit elért, halvány és gyengéd csókokkal jutalmazott. El se tudta hinni, hogy az egészet csak álmodta. 
- Persze, hogy itt. Elvégre te, ameddig az igazak álmát aludtad én helyetted is elvégeztem az itthoni munkát. - Kacagása újra és újra felébresztette Alaricban az amúgyis égő szerelmet. 
- Örülök, hogy nem esett semmi bajod. - Jelentette ki a férfi komoly hangon, Danielle szemeibe nézve. Mire a nő egyik kezével végig simított Alaric arcát, közelebb húzva azt magához és édes csókot lehelt az imádott ajkakra. 

Picit rövidebb lett, mint amilyennek először terveztem, de akkor majd a következő tényleg az lesz... Még mielőtt el nem felejtem: nézzetek körül oldalt, iratkozzatok fel hírlevélre és nyomjatok egy "tetszik"-et az oldal Facebook profiljára. Valamint ide (kívánság kosár) kattintva kérhettek tőlem történeteket vagy bármit, amit szeretnétek. Tovább nem is zavarlak titeket, jó olvasgatást! :)

- Hékás, ezt nem szabad. Mármint mással igen, de pont vele nem. - Magyaráztam a lánynak, miközben megpróbáltam Aubrey vérző nyakáról lefejteni a száját. Nem sok sikerrel. Hiába voltam jóval idősebb nála és ennek köszönhetően erősebb, de amint megéreztem a frissen felnyílt sebből folydogáló vörös folyadékot jóformán alig tudtam tartani magam. Továbbá próbáljam megállítani egy újszülött vámpír vérszomját. 
- Damon, szedd le rólam, kérlek! - Aubrey hangja alig volt több egy suttogásnál, mégis elérte a célját. Szinte azonnal kitisztult a fejem és lehámoztam a friss vámpírlányt a testéről, aki erre sértődötten elszáguldott. Még mielőtt utána rohantam volna rápillantottam a gyengeséget sugárzó Aubreyra. Egy pillanat alatt felkarcolta az agyam, hogy mit kéne tennem és eszerint cselekedtem. Ujjaim vámpírgyorsasággal nyomkodták a telefonom gombjait és szinte éveknek tűnt az az idő, mialatt végre halóztak a vonal tulsú végén. 
- Stefan, ha fontos neked a barátnőd épsége, akkor azonnal gyere a házamhoz. Nem leszek itt, mert más sürgős teendőm akadt, de nyugodtan kerülj beljebb és helyezd magad kényelembe... - Miközben a telefonba beszéltem közelebb lépdeltem a még mindig földön heverő Aubreyhoz és gyengéden végig simítottam az arcán. 
- Damon, mi a fene történt?! - Kérdezte, na jó, inkább ordította magából kikelve Stefan, mintha nem hallottam volna amúgyis tisztán eddig. 
- És érezd otthon magad, meg minden más, amit ilyenkor mondani szoktak az illedelmes házigazdák. - Fejeztem be a már megkezdett beszédemet, mintha testvérem nem is vágott volna bele a szavamba. Miután letettem a telefont egy könnyed mozdulatt felnyaláboltam Aubreyt a földről és elhelyeztem a szalonban heverő kanapén. 
- Remélem, hogy Stefan időben ideér. Kár lenne érted. - Motyogtam magam elé, de éppen hogy csak befejeztem a mondatot, már száguldoztam is Mystic Falls utcáin, elvégre egy új szülött vámpírra kellett rátalálnom és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem végzett még ki egy teljes családot. 
Órákon át róttam az utcákat, végig kutattam az erdőt is, bejártam minden apró kis zeget - zugot, de nem találtam sehol sem. Mintha a föld nyelte volna el, amit abszolút nem értettem, hiszen legalább az illatát kellett volna éreznem, ennek ellenére semmi. Se egy lábnyom, se egy illatfoszlány. Úgy éreztem magam, mint aki csak képzelte a lányt és a néhány órával ezelőtt lezajlott jelenetet. 
Végül úgy döntöttem, hogy hazatérek és miután kipihentem magam újra a keresésére indulok. Azonban, amikor épp beléptem volna a ház ajtaján, megláttam a testvéremet, ahogyan a verandán üldögél a padon. Dühös tekintetéből tudtam, hogy mit szeretne nekem mondani, de hagytam, hadd kezdje el a mondanivalóját. 
- Mi történt Damon? - A hangja nyugodtabban csengett, mint amit az ábrázata sugallt, de én tudtam, hogy ez csak a vihar előtti csend. 
- Aubrey mit mondott neked? - Feleltem kérdéssel. Elvégre, ha ő már mondott valami értelmeset, akkor én minek ismételjem meg az ő szavait? Stefan tekintete erre elködösült és egy hatalmas levegővétel után szólalt meg. 
- Semmit. Megitattam a véremmel, hogy mihamarabb felépüljön, ugyanis óriási kárt tett benne az a valaki akit idehoztál, ezután pedig rögtön elaludt. Mintha nem is lett volna életveszélyben, ameddig a te felügyeleted alatt állt. 
- Hé, én nem vagyok bébicsősz. Ő jött ide, amikor tudhatja nagyon jól, hogy milyen veszély leselkedik rá, amikor velem van. Elvégre veled jár, gondolom oda-vissza tudja az összes kis hibámat, amit szajkózhattál neki, amióta együtt vagytok. - Mondtam kissé ingerültebben és hangosabban a kelleténél. 
- Ha nem vetted volna észre próbál veled kedves lenni. Mert reméli, ahogyan én is, hogy van még egy kicsike emberi részed, ami érezni és törődni szeretne az emberekkel szemben. Érted már? - Ahogyan ezt mondta minden egyes szót kihangsúlyozott és felpattant a padról, hogy még ennél is jobban nyomatékosítsa a szavait. 
- Stefan, hagyd. - Mondta az ajtóban álló Aubrey. Fogalmam sincs, mikor jelent meg és ennek következtében mennyit hallott vajon a vitánkból, de ahogyan ránéztem, tudtam: pont eleget.
Lassan kisétált a teraszra, megállt Stefan előtt, szorosan hozzábújt, mintha az élete múlna azon, hogy minél közelebb kerülhessen a testvéremhez. Közben mindvégig a szemembe nézett; láttam, ahogyan a tekintetében az ellenszenv és a düh keveredik. Talán ennek hatására tűnt úgy számomra, hogy Aubrey szeme színe egyre sötétebbé és sötétebbé válik. Majd Stefan nagyokat sóhajtva kibontakozott a köré fonódó karokból. Rám nézve ennyit mondott: 
- Ha mégegyszer baja esik amiatt, hogy veled volt és nem vigyáztál rá, ne hidd azt, hogy nem fogom megbosszulni. 
Azzal felkapta Aubreyt és elviharzott vele. Gondolom hazavitte, ahogyan az a helyes kis udvarlókra - pont mint az öcsém - vall. Ekkor érte el a dühöm a végkifejleti verzióját. Már meg is fogalmazódott a fejemben, hogy mit fogok tenni abban az esetben ha Katherine tényleg nagyon hiányozna és ez akár unalomba is fajulhatna. Elfogom csábítani Aubreyt Stefan mellől. Igen, ez tökéletes unaloműző lesz számomra... - gondoltam.

Még tegnap létrehoztam az oldal Facebook oldalát, annak reményében, hogy ott több visszajelzést kapok majd, elvégre látom, hogy többen is visszajártok, de nem hallatjátok a hangotokat. Meg különben is: szeretnék veletek ismerkedni, megtudni, hogy mi az, ami tetszik nektek és mi nem. 

Röviden: aki szeretne az elsők között értesülni az oldal kisebb - nagyobb újdonságairól, valamint szeretne egy közösség tagja lenni, az kattintson egyet a "Tetszik" gombra, miután rákattintott a képre. Köszönöm. :)

Gondoltam, mivel pár nap múlva új hónap elé nézünk, ideje felfrissíteni egy picikét az oldalt. Természetesen a kinézet terén sikerült ezt megoldanom. Újabb egyszerűséget készítettem, hiszen itt a tartalom a lényeg. Nekem egy kicsit egyszínű lett, de mivel a fő jellemzője a lila (ami a kedvenc színem) azt hiszem annyira nem is bánom. Valamint az is újdonság, hogy készítettem a bejegyzésekhez külön képeket, kategóriák szerint. Aki megnézi az előző posztokat, rájön arra, hogy milyen rendszer alapján csináltam. Remélem tetszik nektek ez a felfrissültség, mert őszintén: már ráfért az oldalra. Az új fejezet pedig várhatóan a hétvégén érkezik, annak ellenére, hogy a héten csúszás miatt kedden közzé lett téve a negyedik rész. Na, de ennyit mára. Bye. :)

Néztem Katherinet és közben csak visszhangoztak a fejemben a szavai: "elmegyek innen". Vajon mire gondolt? Egy-két napra vagy esetleg örökre szeretne itt hagyni engem? 
- Mikor jössz vissza? - Kérdeztem tőle összeszűkült szemekkel és minden mozdulatára odafigyeltem, hogyha a szavaival nem is lenne őszinte, legalább a tettei elárulják mit nem mond el nekem. A kérdésem hallatán gúnyos mosolyra húzta a száját emellé pedig enyhe szánalom jelent meg a szemeiben. Ennek köszönhetően már tudtam mindent: nem tér vissza hozzám. 
- Damon, lássuk be. Megváltoztál. Elérzékenyültél. Nekem pedig nem erre van szükségem, mint tudjuk. - Lassan ejtette ki a szavakat, mintha nem tudnám felfogni, esetleg megemészteni őket, de közben erről szó sem volt. Mindent megértettem. 
- Rendben. - Ennyit tudtam csak hozzászólni. Ismertem Katherinet, tudtam nagyon jól, hogy amit egyszer a fejébe vesz, az úgy van jól, ettől pedig semmi és senki nem tudja eltántorítani. 
- Viszlát, Damon. - Még egy utolsó csókot rálehelt az ajkaimra, majd lassan felállt én pedig végig néztem, ahogyan elegánsan kisétál a kávézóból és egyben az életemből is. A mai napig fel tudom idézni, hogy milyen egyenletes tempóban kopogott a cipője sarkával a csempén, miközben elhagyott engem... 

Halvány lila gőzöm sincs, mióta feküdhettem besötétített otthonom kanapéján, de volt egy sejtésem: már legalább egy hete. Ezalatt a röpke hét nap alatt jóformán semmi említésre méltó dolog nem történt. Tasakból ittam a vért, semmihez nem fűllött a fogam, még a vérontáshoz sem. Úgy vélekedtem a dolgokról, hogy semmivé lettem Katherine távozásának hála, elvégre általa és miatta váltam vámpírrá. Neki áldoztam száznegyvenkilenc évemet, ami valljuk be: nem kevés, hiába a halhatatlanságom. 
Ilyesmi gondolatok cikáztak végig minden kis sejtemben, szinte éreztem, ahogyan egyre jobban elfajul bennem a gondolat: Katherine nélkül semmi vagyok. Efféle teátrális agyszüleményeim között jelent meg egy árny a lakásom szalonjában és nézte végig, ahogyan magamat korbácsoltam holmi szerelemről szóló illúziókkal. 
- Ha befejezted az önsajnáltatást esetleg kidughatnád a napra a képed. Nem hiába van neked olyan napfénygyűrűd vagy mi a szösz. - Jegyezte meg egy kissé gúnyosan az árny tulajdonosa, de egy pillanatra láttam, ahogyan szánalom csillan meg a tekintetében. 
- Nem áll jól neked a gúnyolódás, Stefan nem mondta még? - Kérdeztem tőle és cinikus félmosoly húzódott meg a szám szegletében. Aubrey a kijelentésem után, hagyta, hogy nyugodtan kiüljön az arcára, a tekintetére az irántam érzett szánakozása. - Ne sajnálj engem. Senki se sajnáljon engem. - Szűrtem még a fogaim között, mire Aubrey néhány lépéssel közelebb jött hozzám, de még így is legalább három méter távolság lehetett köztünk. 
- Megmentettél, Damon. Ez azt jelenti, hogy van egy emberi részed, ami most talán segítségért kiált. Amikor hajlandó leszel ezt kimutatni, itt leszek, hogy mindenben átsegítselek. - Láttam, ahogyan alaposan átgondolja, mit is mondjon nekem. A megfontoltsága ellenére viszont azt is be kellett látnom: őszintén beszélt. 
- Ha tényleg ennyire unatkozol. - Mondtam szemforgatva és azzal visszatértem a vértasakhoz, hogy nyugodtan befejezzem a reggelimet... Vagy vacsorámat? 
Aubrey nem várt több bíztatásra, legalábbis ezt szűrhettem le ugyanis ezután körbe nézett a szobában, majd lassan leült mellém a kanapéra. Grimaszolva, orrát ráncolva nézte, ahogyan nyugodtan iszom a vért. 
- Ne haragudj, hová is lett a jó modorom... Kérsz te is? - Kérdeztem viccelődve, mire Aubrey nagyot nyelve elmosolyodott és elfordult tőlem. Gondolom nem nagyon szerette a véres dolgokat, pláne magát a vért. 
Miután utolsókat szűrcsöltem a tasakból, felálltam, hogy kidobjam a kukába, egy hűvös kéz érintett meg hátulról. Először csak a vállamat érintette meg, majd szorosan átölelt engem. 
- Tudom, hogy fontos volt neked Katherine, én sem tudnám, hogyan dolgoznám fel, ha Stefan elhagyna engem... - Mondta halkan a vállamba és éreztem, hogy nagyjából bármiben számíthatok Aubrey személyére, támogatni fog engem. 
Nem tudtam, mit tehetnék, olyan hirtelen jött ez az érzelgősség. El kellett menekülnöm a közeléből, különben rengeteg olyan dolog a felszínre törhet, amit nagyon nem akartam. 

Róttam a sötét utcákat. Nem volt úticélom, ahogyan semmim se. Egyedül egy kósza kis ábránd, ahogyan megszeledítem és magamhoz csalogatom a sötétséget. A sötétség hercege akartam lenni, abban a percben. Hűvös szellő cirógatta az arcomat, amitől nemhogy kitisztult volna a fejem, még eszményibb gondolatok születtek arról, hogy egy nap én magam leszek a megtestesült gonoszság. 
Elmélkedésemből egy halk sirdogálás riasztott fel. Tőlem - vámpír szemmel nézve - nem is olyan messze egy körülbelül huszas évei körül járó lány sírt. Fekete haja megtépázva hullott a vállára, zöld szemei még a könnyfátylon keresztül is, mintha világítottak volna. Kicsi és vékony termetének köszönhetően törékenynek tűnt. 
- Kérlek... Segítenél? - Nyögte ki elhaló hangon, amikor észrevette, hogy ott állok vele szemben és őt nézem. 
- Persze, elvégre ez a dolgom. - Feleltem. Mire láttam megcsillanni a szemében a hálát a reménnyel együtt, hegyes szemfogaimnak köszönhetően felsértettem a bőröm és megitattam a véremmel. Még fel sem foghatta mi történik körülötte, amikor ráadásként eltörtem a nyakát. 

- Hogy mivé változtattál? - Sikította magából kikelve a lány, akinek a "segítségére" siettem. Természetesen azóta már jó párezerszer megbántam ezt a tettemet, hiszen gondoskodnom kell róla, vigyáznom kell rá, elvégre egy friss vámpírt nem szabadíthatok rá erre a világra. Különben én is vele együtt buknék el vele. 
- Vámpírrá. V-á-m-p-í-r. Mondd utánam, vámpír. - Vettem elő és poroltam le nagy nehezen a gúnyos énemet. Nyílván nem tetszett ez neki, mert pár tizedmásodperc múlva azon kaptam magam, hogy csak nézem, ahogyan röpülnek a whiskys üvegek a falhoz és ellepi a tapétát a lötty, ami eddig bennük volt. 
Nem sokáig tudtam erre figyelni, mert a következő pillanatban ajtó nyitást hallottam és Aubrey hangját, ahogyan már messziről beszél hozzám: 
- Szia Damon. Ne haragudj, hogy így rád török, remélem már jobban... - be sem tudta fejezni a mondatot, máris egy frissen átalakult vámpír támadt rá, amint megérezte vére illatát. 

Nem lett tökéletes, sőt, azt hiszem több hibát vétettem, mint valaha. Ha valami nagyon szembetűnően nem stimmel, a következő napokban javítom. Már ki is javíottam. :)