Hmm. Hát itt lenne a legújabb fejezet, amihez nem is tudom mit írhatnék. Talán azt, hogy köszönöm az eddigi kedves szavakat, Rose rendszeres hozzászólásait és a támogatásotokat. Remélem ezúton is kapok visszajelzéseket. Jó olvasgatást és ne felejtsetek valami kis meglepetést készíteni holnapra, anyák napjára. Kellemes hétvégét és jó olvasást, Nektek! :)

Ott álltunk az udvaron teljesen ledöbbenve és csak néztük, milyen jól elszórakozik nélkülünk a Dakota és Stefan páros. Beszélgettek, nevetgéltek. Pontosan úgy, ahogyan a mai fiatalok szoktak ismerkedni. 
- Ugye te is másféle jelenetre vártál? - Kérdezte még mindig csodálkozva Aubrey. Nem válaszoltam egyből, pár pillanattal később bólintottam. Nem szóltam semmit. Egy hangyányit feldühített, hogy öcsém milyen jól szórakozott azzal a nővel, aki napokon át kínzott engem. Mikor viszonylag felébredtünk sokkunkból közelebb mentünk Stefanékhoz.
- Helló, Aub... - Mutatkozott volna be mosolyogva Aubrey, ha Dakota a közömbös arcával nem fojtotta volna belé a szót. Ennek láttán azonban leengedte az eddig felemelt kezét és magában motyogva megjegyezte: - De gondolom ez nem érdekel senkit. 
Elmosolyodtam viselkedésén, amit ő is viszonzott. Ezután úgy tettem, mintha régi cinkostársam lenne és a fülébe suttogtam: - Ne hagyjuk, hogy kiközösítsenek minket. Tegyük meg mi velük! 
Erre Aubrey egyetértően bólogatott és eljöttünk onnan. Aubrey vezetett át az egész városon, bár szerintem elég hamar elfáradt, mégis töretlenül folytattuk utunkat. Semmi sem tántoríthatott el minket. Közben néha - néha kérdezett tőlem egy két dolgot, mondjuk, hogy mi a kedvenc könyvem és hol jártam eddigi életem során. A kivilágított utcák fényének köszönhetően még szebbnek láttam az arcát, ahogyan mosolyog vagy elkomolyodik és megfontolja egy válaszomat. Ha jónak nem is, de jobbnak éreztem magam mellette. Már akkor ilyen hatással lett volna rám? 
- Milyen jó is céltalanul bolyongani... - Jegyeztem meg vigyorogva és továbbra is csak mentem Aubrey alakját követve. 
- Ki mondta, hogy nincs úticélunk? - Kérdezte, mire ráfagyott az arcomra a vigyor. Általában könnyen kiismertem az embereket, de őt nem lehetett. Sose úgy cselekedett, ahogyan azt gondoltam. 
Észre se vettem, hogy megálltunk egy ház előtt. Két emeletes volt és egyszerűen hatalmas. A gyér közvilágítás ellenére is jól lehetett látni, mert világos színe kitűnt a sötétségből. Aubrey könnyedén szelte a tornác lépcsőfokait, amikor felért tágra nyitotta a bejárati ajtót. 
- Ha megígéred, hogy jó leszel behívlak. - Mondta és kivételesen semmi viccelődés nyomát nem láttam rajta. Némán bólintottam egyet, mire ő beinvitált. Körbevezetett a házban, megmutatta, hogy melyik szoba kié. Innen tudtam meg, hogy két testvérrel rendelkezett: egy húggal és egy nővérrel. Viszont a szokványos: ez a szüleim szobája mondat helyett másvalami hangzott el. A nagymamájának a hálója az egyik, a másik meg az anyukájáé. Akkor azt gondoltam, hogy biztosan elváltak a szülei és a mama pedig besegít, ahol csak tud. Ebből az utolsó gondolatom volt helytálló. 
- Ez pedig az én szobám. - Mutatta be a második emeleten lévő utolsó állomásunkat. Ami egyből szemet szúrt az a rengeteg könyv volt a könyvespolcon. Olyan érzésem támadt azokat látván, hogy mindjárt leszakad a szerkezet, mert nem bírja el a rajta roskadozó könyveket. Végül a hatalmas fehér szekrények, a világos barna íróasztal, az egész alakos tükör és a fehér franciaágy. Semmi sem kerülhette el a figyelmemet. Főleg az ágy nem, amit Aubrey is észrevett és ennek hatására elpirult. 
- Rendben. -Mondtam és háttal belevetődtem az ágyba. Rámutattam a mellettem lévő helyre és Aubrey vigyorogva lefeküdt mellém. Felém fordulva perceken át nézett a szemeimbe. Egyikőnk sem szakította meg a közénk beállt csendet, inkább kiélveztük azt. 
- A szüleid elváltak? - Szólaltam meg végül. Aubrey egy ideig még hallgatott. Utána szólalt meg. 
- Apa meghalt. Még kicsi voltam, amikor egy szörnyű balesetben életét vesztette. - Felelte és láttam rajta, hogy rosszul érinti a téma. Ennek hatására inkább nem faggattam tovább. Úgy voltam vele, majd megkérem Stefant mesélje el, mi volt. 
- Damon... Ugye nem fogom majd megbánni, hogy behívtalak? - Kérdezte félénken. 
- Nem áll szándékomban semmi rosszat tenni. - Válaszoltam és tudtam, hogy egy szót lehagytam a mondat végéről: "egyelőre". Ezt Aubrey is érzékelte halványan, de nem firtatta. Ehelyett tovább kérdezgetett mindenféle dologról, mintha egy nap alatt szeretett volna megismerni. 

Amikor elaludt csak figyelni tudtam békés arcát. Gondtalanul merült el az álmok tengerében. Olyan emberi volt és szinte látni lehetett rajta, milyen törékeny, amit egy kicsit irigykedve néztem. Elvégre egy részemnek hiányzott az emberség, bár ezt inkább nem állítom biztosan. Aubrey arcán halvány mosoly kezdett el látszódni, amit végül mutatóujjammal körberajzoltam. Pillanatokon belül Aubrey oldalra fordult és átölelte a testemet, továbbra is álmodva. Valamit beledünnyögött halkan az ingembe, de nem értettem, hogy mit és ezen mosolyognom kellett. Azt kell, hogy mondjam, Aubrey volt az, akinek a puszta jelenléte is boldoggá tett engem, vagy egyáltalán őszintén megtudott engem nevettetni. Ez tetszett is, meg nem is. Tetszett, mert végre boldog voltam, azonban egy kicsit megrémített a tény, hogy egy ember ilyet hozzon ki belőlem. Amikor én megakartam fogni magamnak a sötétséget. Az este további részében azon agyaltam, hogyan folytatom Aubrey elcsábítását és közben néztem továbbra is békés arcát. 

Úgy éreztem a reggel túl gyorsan jött el, amikor Aubrey ébredezni kezdett. Ámbár tudtam, nem uralkodhat folyton az éjszaka, előbb vagy utóbb felkel a Nap. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen hamar bekövezkezik a váltás. 
- Jó reggelt álomszuszék. - Köszöntöttem frissen és üdén. Aubrey erre mosolyogva megtörölte fáradt szemeit és felült. Kócos fejjel nézett végig rajtam, aminek következtében hatalmas vigyor terült arcomon. Rákacsintottam Aubreyra és csücsöríteni kezdtem felé, hogy vegye észre, milyen gondolatokat is juttatott az eszembe. A jutalmam egy párna volt, ami az arcomban landolt. 
- Nem szexi párnacsatát iktattam be a mai tervbe, Szundi. - Jegyeztem meg, mire egyből mozdulatlanná dermedt. Néhány megfogalmazott gondolata után csak ennyit kérdett: 
- Hanem mit? - Szája szegletében mosoly bujkált, ahogyan kiejtette a szavakat. Felpattantam és a szekrényéhez lépdeltem. Csupa kényelmes holmit rángattam elő annak mélyéről, közben pedig válaszoltam a feltett kérdésre. 
- Jómagam sem tudom, de amint rájövök, akkor is titok lesz. Nincs olyan ruhád, ami kényelmes, de mégsem úgy nézel ki benne, mint akit megevett egy nyugdíjas? - Kérdeztem, annak ellenére is, hogy láttam, milyen divatos ruhái vannak. Erre sóhajtva közelebb lépett a szekrényhez és kiválasztotta, mit vegyen fel. 
Egy szürke farmert és egy sötétkék pamut hosszú ujjú felső mellett döntött, hozzá pedig egy fekete topánkát vett fel. Haját kifésülte és hagyta, hogy szabadon lágyan omoljon vállai alá. Halványan kisminkelte magát, majd úgy gondolta, hogy mehetünk is. Mikor kiértünk, a ház előtt álldogáló kocsihoz irányítottam, amit amint megpillantott, csak ennyit kérdett: 
- Te mikor mentél el ezért? 
- Amikor a nevemet emlegetted heves nyálcsorgatás közben és vígan álmodoztál rólam. - Feleltem vigyorogva és ő nevetni kezdett, amit én örömmel hallgattam. Beszálltunk a kocsiba, bekapcsoltam a rádiót és elindultunk. Nem gondolkodtam, hogy merre menjünk, egyszerűen kikapcsoltam az agyamat és arra vezettem, amerre akartam. Nem volt semmi tervezgetés vagy bármi más. Tudtam, hogy bármerre megyünk, jól fogjuk érezni magunkat egymás társaságában. 

Szeretném már előre leszögezni, hogy ti alkotjátok a legnagyszerűbb olvasótábort. Eszméletlenül boldog vagyok, hogy egyre többen írtok hozzászólást. Arról meg ne is beszéljünk, hogy milyen pozitív véleménnyel vagytok az eddigi történetekről, akár hosszabb - akár rövidebb. Köszönöm.  Azért is sűrű hálát rebegnék el, mert látom, hogy már vagytok egy páran, akik a saját portáljukon kedvencek közé teszik a Prince of Darkness-t. Ezt is köszönöm. Tényleg. <3 
Ezen a napon megfogadom, hogy próbálkozni fogok a hálálkodással. Jelenleg négy konkrét ötletem is van ezzel kapcsolatban. Nyugi, kaptok egy kis segítséget hozzájuk, hátha megtudjátok fejteni a rejtélyeket és akkor kedvet kaptok a vissza - vissza nézegetéshez, ha eddig nem voltatok rendszeres látogatók. Nem is húznám tovább a szót, jöjjenek a kicsike morzsák, amit fel kell szedegetnetek és a helyükre kell raknotok , én kicsi Hangyácskáim. :) 

Egy: A Prince of Darkness lassacskán az első évad feléhez közeledik - miközben a Vámpírnaplók negyedik évad fináléját láthatjuk nem is olyan sokára -, ideje lenni egy kicsi reklámnak. Elvégre a sorozatoknál így szokták nem? 

Kettő: Van pár perces történet, sokat sejtető kép, fülszöveg és van... Hupsz, inkább csak lesz, mármint a Prince of Darkness-szel kapcsolatban. Idén májusban. Besorolás alatt. 

Három: Na, mit szeretnek a gyerekek? Nem, nem a sósat, jó ropogósat. Legalábbis ebben az esetben biztosan. Oké, nem teljesen igaz, mert tulajdonképpen mindenki szereti. Csak tudni kell, felkelteni az emberek érdeklődését. A tiédet sikerült? 

Négy: Kérdezni kérdezhetünk, de választ nem mindig kaphatunk. Ez ebben az esetben nem lesz igaz. Én és sokan mások garantáljuk majd ezt neked, miután elérkezünk a Prince of Darkness évad végéhez. 

Ha van valami ötletetek ezekkel kapcsolatban, nyugodtan írjatok velük kapcsolatban a bejegyzéshez, a chatbe, vagy az oldal Facebook-jára. Szívesen és örömmel olvasnám az elképzeléseiteket. :)

Tudom, hogy már tegnap este meg kellett volna kapnotok, de sok minden közbejött (köztük az is, hogy elromlott a gépem). Emiatt most, ebéd időben publikálnám a fejezetet. Az esetleges hibákat délután javítom, addig pedig jó olvasást és írjátok meg a véleményeteket, hogy mi a véleményetek a fejezetről. :)

Szinte félholtan feküdtem a házam pincéjében, világítás nélkül. Tulajdonképpen az utóbbit nem is bántam, hiszen elekromosság nem volt bevezetve, a gyűrűmet - aminek segítségével járkálhatok a napfényben - pedig lenyúlták.
Borzasztóan kiszáradt a szám, éppen ezért megpróbáltam valamennyire nyelni, de természetesen nem jött össze. Elkezdtem aszalódni, már napok óta nem kapott friss vért a szervezetem. Aki vasfüvet adott be nekem értett ahhoz, hogyan kell egy vámpírt alaposan megkínozni. Amikor úgy véltem, hall engem, beszéltem hozzá. Egyszerű tényként közöltem vele többek között azt is, hogy bármire is akar rávenni engem ezzel, nem fog sikerülni neki. Azt hiszem emiatt is keményített be.
Hogy mégis mi a fészkes fene lehet a teljes kiszáradásnál rosszabb? Egy kis dizájnos párologtatót hozott be nekem valamelyik nap. Eleinte nem értettem, hogy miért. Csak akkor fogtam fel a dolgok menetét, amikor bekapcsolta a készüléket. Vasfüves víz volt benne, így folyamatosan legyengíthetett még jobban.
- Ugye tudod, hogy egyszer úgyis kifogok szabadulni innen. Akkor pedig kinyiffantalak. - A végét gúnyosnak akartam szánni, de az agyam nem tudott parancsolni a hangszálaimnak. Ezen kijelentésem után, újabb adag verbénás víz került a párologtatóba, minek hatására köhögő roham kapott el. A testem megfeszült és azt hittem a tüdőmet is kiköpöm egy óvatlan pillanatban. Ő meg csak nézte, ahogyan szenvedek. 
- Legalább megmondhatnád, hogy ki vagy és mit akarsz, seggfej! - Szűrtem ki a szavakat a fogaim között nehezen, mikor úgy gondoltam, hogy annál rosszabb nem lehet, amit addig meg tett velem. Azt hittem, még nagyobb fájdalmak elé nézek, de tévedtem. Hallottam, ahogyan benyit, bár az arcát még nem láttam. Egyre közelebb ért hozzám és végre felismertem támadómat. 
Zöld szemei haragosan villogtak, amikor felfedezte döbbent arcomat. Miért is ne csodálkoztam volna? Hiszen én változtattam át vámpírrá és valószínűleg emiatt kerültem ebbe a szar helyzetbe. 
- Végre, hogy észre vetted magad. Láthatod, én csak egy tükröt mutatok neked a viselkedésemmel, seggfej. - Az utolsó szava pont ugyanolyan hangsúlyban hangzott el, mint ahogyan én is mondtam, pár perccel ezelőtt. 
Próbáltam megszólalni, de mintha valamilyenféle sokkot kaptam volna, nem jött össze. Egy hang nem hagyta el a számat és ezt ő is észrevette. 
- Itt az idő bemutatkoznom. Dakota Peterson vagyok, húsz éves és meglepően boldog emberi életet éltem, míg nem találkoztam veled. Orvos szerettem volna lenni, de gondolom ilyen... vámpír állapotban ezt nem lehet véghez vinnem. Ja, és szándékomban állt nagy családot alapítani is. Te két álmomat vetted el és romboltad le. Azonban, hogy lásd milyen jó fej vagyok, én csak egyet viszonzok neked. Lehet, pirinyót nagyobb, mint amiket én vesztettem el. Nem számít. A lényeg: a bosszú. - Az utolsó mondatát, mintha valamiképp gügyögte volna. Értetlennek nézett engem, vagy mi a fene? Mindenben fölötte álltam. Duplán, elvégre én teremtettem. Az az átkozott átváltozása juttatott engem olyan mocskosul szar helyzetbe. 
- Egy kicsit sem érdekel, hogy ki vagy és mit akarsz. Csak engedj már végre el! - Hörögtem, de semmi hatást nem tudtam kicsikarni belőle. Ha csak azt nem vesszük annak, hogy elmosolyodott rajta. 
Némaság telepedett közénk és szépen lassan átitatott mindent, a falaktól kezdve az udvarig mindent. Semmit sem hagyott ki. Egyikőnk sem törte magát, hogy megtörje a csendet. Én próbáltam feldolgozni a tényt, miszerint van igazság alapja a mondásnak: aki másnak vermet ás, maga esik bele. Ő pedig élvezte szótlanságomat, nyilván azt hitte, ez a félelem jele. 
Nem sokkal később pedig egy dologra figyeltem fel: ajtónyitódás. Utána pedig két személy haladt folyamatosan a pince felé. A lépteik ismerős zaja és a suttogásuk elárulta őket, ahogyan minket is a légzésünk hangja. Stefan és Aubrey egyenletes tempóban közeledtek a tartózkodási helyünkhöz, közben pedig arról beszélgettek, a szokottnál is halkabban, hogy vajon mi történhetett. 
Mielőtt beléptek volna, összeszedtem azt a parányi kis erőmet, ami még nem szállt el és olyan hangerővel, amivel Stefan biztosan meghallja, azt mondtam: 
- Stefan, vigyázz vasfű van nála. 
Ezután csend lett. Gyanúsan nem történt semmi. Mire feleszméltem ebből, azon kaptam magam, hogy észre se vettem, Dakota mikor tűnt el mellőlem. Felakartam állni, azonban ez érthető oknál fogva nem jött össze. Már majdnem sikerült, amikor felfigyeltem az ajtóban álló Aubrey alakjára. 
- Nem segítenél? - Kérdeztem tőle, jóval bunkóbban, mint kellett volna. Utólag belegondolva talán lehettem volna egy fokkal kedvesebb, hiszen ő és Stefan mentettek meg engem. Aubrey könnyekkel a szemében futott oda hozzám, karjait körém fonta és úgy segített fel. Ember létére is biztos támaszt nyújtott számomra. 
Nagy nehezen elbotorkáltunk a szalonhoz és lefektetett engem a kanapéra. Pár másodpercig állt szótlanul és nagy levegőket vett. Nem lehetett hozzászokva, hogy valaki ennyire rátámaszkodik. 
- Mit csináljak ahhoz, hogy újra a szokott formádat hozd? - Kérdezte és amint meglátta a perverz tekintetemet gyorsan hozzátette: - Mármint úgy, hogy a ruháim rajtam maradjanak. Tudod, te félholtan is tudsz Damonként viselkedni. - Mondta és csak az utolsó mondata után láthattam, hogy mosolyog. Ezt viszonoztam neki. 
- Vér kell. Nagyjából egy liter, mert már legalább négy napja nem ittam. - Figyeltem az arcát, hogyan reagál erre, de nem változott semmi. Mosolyogva elindult a konyha felé, hallottam a neszezését, azonban tudtam mit csinál. Pár perc múlva visszatért, egy nagy üveg vérrel a kezében. 
- Tessék. Inkább kitöltöttem neked, így talán elviselhetőbb látvány lesz számomra, amikor iszol. - Felelte és láttam, ahogyan grimaszol az utolsó szónál. Kinyújtottam a kezem az üvegért. Feleslegesen, mert nem adta ide, csak letérdepelt a fejem mellé és szép lassan elkezdett megitatni. Közben megnyugtatóan végigszántott ujjaival a hajamban. Mikor megittam az összes vért, elvette a számtól az üveget és lágy puszit adott a homlokomra és felállt mellőlem. 
- Jó érzés látni, hogy jobb színben vagy. - Mondta elismerő hangon. - Nem jösz ki? Megnézném, hogy van Stefan és a barátnőd. 
- Felőlem mehetünk. - Azzal rögtön mellette termettem és belekaroltunk egymásba, úgy lépkedtünk az udvar felé, ahol Dakota és az öcsém nyugodtan beszélgettek, mintha az az átkozott nőszemély nem kínzott volna engem napokon át.

Ezúttal Rose írt a Kívánság kosár menüpontba. Remélem tetszeni fog neked, nektek. Értetek és hozzátok írtam. Mindenkinek, aki szereti a mi kis hibridünket. <3 Amit tudni kell: saját karakter és Klaus párosítás. Miközben írtam, ez a szám szólt halkan a háttérben { Lifehouse - Everything }. Olvassátok szeretettel, azzal adom nektek. :)

Elinor fáradtan terült el az ágyán, egészen lefárasztotta az esti vadászat. Ahogyan belegondolt abba, hogy miként fogta el az őzet, halvány mosoly jelent meg szépen ívelt szája szegletében. Hatalmas levegőt vett és felült. Ekkor megérzett valami szokatlan illatot. Ismerősnek vélte, de tudta, hogy semmi keresnivalója nincs a tulajdonosának a Salvatore házban. Legalábbis a legtöbben így gondolták. 
Tökéletes szaglásának köszönhetően ugyanazt az utat végigjárta a szobájában, amit a betolakodó. Így jutott el a könyvespolchoz, ahonnan hiányzott egy könyv, méghozzá a kedvence: Jane Eyre. Helyette egy kisebb csomag volt odahelyezve, rajta egy borítékkal. Elenor először azt vette a kezébe. Kinyitotta és olvasni kezdte a benne elhelyezett levelet. Az ismerős betűknek köszönhetően pedig már több, mint biztos volt abban, hogy ki járt ott. 

Drága Elinor. Ha épségben visszaszeretnéd kapni a könyvedet, gyere el hozzám este tízre és személyesen adom át neked. Arra nem is merek gondolni, hogy nem így döntesz. A legmélyebb hódolattal irányodba: K. 
U.i.: A mellékelt ajándékom pedig segít abban, hogy ezúttal ne késs el a megbeszélt randevúnkról. 

Elinor mosolyogva fejezte be a levél olvasását, majd kibontotta a kis csomagot, ami a levél alatt volt. Mikor befejezte a kicsomagolást, nevetve húzta elő a papírdarabok közül a fekete szíjjal ellátott, néhol apró kristályokkal tarkított karórát. Azonnal feltette a karjára és nézte, hogyan csillognak a kövek, ha a napsugarakat visszaverik. Csodálatos volt. 
Ahogyan az is, amikor Klaus gyertyafényes vacsorával állt elő, New York egyik épületének tetején és miután jóllaktak a férfi órákon keresztül mesélt neki a kalandjairól és közben a csillagokat nézték, egymás karjaiban. Soha nem érezte magát akkora biztonságban, mint akkor, azon az estén. 
Elinor mosolyogva beletúrt a hajába az emléknek köszönhetően. Odasétált a szekrényéhez és elkezdte válogatni a ruháit, hogy melyikben menjen el a találkozóra. Hosszas elmélkedés után, kiválasztott egy egyszerű fekete ruhát és egy fekete topánkát. Haját feltűzte, de a néhány tincs, ami folyton kiszabadult végül begöndörítve végezte. A szemét halványan emelte ki fekete kontúrral és szempillaspirállal, a szájára pedig vörös rúzst kent fel. Tudta, hogy ezzel nyert ügye lesz majd a könyve fogvatartójánál. 
Lassan lépdelt lefelé a lépcsőn és közben hallgatózott, nincs - e a közelben Damon és Stefan. Utálta, hogy nem mondhatta el nekik, miszerint akárhányszor titkon kislisszan nem féktelen bulizásba kezd, hanem Klaus-szal randevúzik. Azonban tudta, hogyha a testvérei megtudnák ki udvarol neki, nem fogadnék a legjobb hírként. Ilyenkor bánta a legjobban, hogy nem találkozott előbb a férfival, akkor talán képes lett volna megakadályozni, hogy annyi szörnyűséget tegyen Elenával, akibe mindkét fivére szerelmes volt... 
Leért a földszintre és örömmel nézett körbe. Csend lengte be az egész házat, ami egyet jelent: egyik testvére sem tartózkodik otthon. Ezt pedig örömmel fedezte fel. 

- Klaus, megjöttem. - Mondta a férfi lakásához érve. A táskáját letette az asztalra és körbenézett, közben pedig fülelt. Nem látta semmi nyomát annak, hogy a férfi az otthonában tartózkodna éppen. Az órájára nézett, ami pontosan tíz óra két percet mutatott. A vámpírlány nagy sóhajjal engedte ki a hirtelen benragadt levegőt. - Remek. - Jegyezte meg halkan magában. 
Ekkor azonban egy halk csattanás hangja ütötte meg a fülét, majd még egy. A ház másik végéből jött, pontosabban a konyha felől. Elinor azonnal odasietett és a látványtól tátva maradt a szája. 
Klaus szorgoskodott a konyhában és kötény volt a nyakába akasztva. Mikor észrevette kedvesét mosolyogva felé indult, majd lágy csókot lehelve az ajkaira az ölébe kapta. 
- Te meg mégis mit művelsz? - Kérdezte a lány, még mindig a férfi karjaiban. Úgy haladtak a tágas étkező felé. 
- Leültetlek. - Felelte viccelődve Klaus, mire a lány halk nevetésben tört ki és rázta a fejét, hogy ő bizony nem erre gondolt, hanem a konyhás tevékenykedéseire. A férfi egy kis ideig hallgatott, majd suttogva folytatta a cseverészést, mintha a legnagyobb titkát mesélné el Elinornak. - Ma vacsorázni jött hozzám egy lány, egy tökéletes vámpírlány. Talán ismered... - Azzal rákacsintott és letette finoman egy székre, ami oda volt húzva az asztalhoz. 
- Eddig minden világos. Majd később elmeséled nekem, hogy mitől tartod olyan hibátlannak a lányt, de most folytasd, kérlek. - Felelte Elinor. 
- Na, szóval neki kell egy tökéletes ajánlatot feltennem, ami egyébként is visszautasíthatatlan, de hogy még több előnnyel induljak, bevetettem minden vonzerőmet. - A lány kétkedve nézett rá, de nem sokáig bírta, így újra elnevette magát. Amikor Klaus felegyenesedett, hogy visszatérjen a konyhába, a lány visszahúzta magához és újabb csókot váltottak. 
- Szeretlek. - Suttogta Klaus a lány ajkainak egy kis szünetet tartva a csók közben. Mindketten mosolyogva kezdtek újra csókolózni. Majd ezúttal Elinor szakította meg azt. 
- Szeretem, hogy szeretesz. - Búgta gyengéd hangon Klaus füléhez hajolva. Klaus erre nevetni kezdett, még homlokon puszilta Elinort, azzal visszatért a konyhába. A lány pedig csak nézte a férfi távolodó alakját és beharapta az alsó ajkát. Imádta a hibrid minden mozdulatát, rajongásig szerette őt és tisztában volt azzal, hogy Klaus viszonozza az érzéseit. Ezt egy percig sem tudta volna megkérdőjelezni. 

- Mi lenne akkor az a kihagyhatatlan ajánlat? - Kérdezte Elinor miután elfogyasztották a spagettit, Klaus a kedvencét főzte neki. A férfi titokzatosan elmosolyodott és töltött még egy kis bort mindkettőjük poharába. 
- Szeretném, ha eljönnél velem és bejárnánk ketten egész Európát. Együtt, csak te és én. Annyi minden van, amit te nem láttál és én megmutathatom neked. Engedd ezt meg nekem. - Kérte Klaus Elinort a lehető legmeggyőzőbb tekintetével és hangjával. 
- Örömmel elmennék veled... - Kezdte a lány és látta, ahogyan Klaus arca teljesen megváltozott. Felderült és nyugodtabb lett. Amikor ezt észlelte szomorúan folytatta. - De bele sem merek gondolni abba, hogy Damon és Stefan mit szólna ehhez. Ha szónélkül elmennék, aggódnának értem. Nagyon. Ha megtudnák, hogy veled mentem, akkor pedig még annál is jobban kétségbe esnének. Elvégre nincsenek túl jó véleménnyel rólad. 
A hibrid tekintete erre elködösült és összeszorította a száját. Sértődötten felállt az asztaltól, leszette a terítéket és kivonult a konyhába mosogatni. Elinor várt egy kis időt, majd utána ment. 
- Tudod nagyon jól, hogy veled tartanék szívesen. De nem ilyen áron. - Mondta a lány és szorosan átölelte hátulról a tányérokat elmosó Klaust, aki az érintésére megmerevedett. 
- Te pedig sejtheted, hogy a két testvéred csak az irántad érzett szerelmemnek köszönhetően van még mindig épségben. - Felelte fenyegető hangnemben. - De egy valamit nem értek. Miért nem hagysz hátra magad után egy levelet, hogy elutaztál? És akkor kész, a probléma letudva. Miért kell mindig mindent megbonyolítanod? - Kérdezte egyre ingerültebben a hibrid. Elinor erre távolabb lépett tőle és elengedte őt. Szemébe könnyek gyűltek. Úgy viharzott el a férfi lakásából, mintha üldöznék. Nem választhatott a családja és a szerelme között. Ez lehetetlen. 
A világ egyre jobban elkezdett homályosodni körülötte, ahogyan egyre csak gyűltek a könnyei, de nem tudta megállítani őket. Mégis hogyan, amikor úgy fájtak neki Klaus szavai? 
Beviharzott a szobájába, lefekedüt az ágyába és arcát a párnái közé temette. Ekkor egy halk kopogtatást hallott, azonban nem felelt rá. Senkit sem akart fogadni abban a percben. Valakik mégis beléptek az ajtón. Stefan és Damon értetlenül nézték testvérüket, aki felkelni sem volt hajlandó. 
- Valami baj van, Elinor? - Kérdezte Stefan és közelebb lépdelt a halkan zokogó lányhoz. Lassan leült az ágyra és elkezdte Elinor hátát nyugtatóan simogatni. Damon eközben csak nekidőlt a falnak, úgy nézte az alábbi jelenetet. 
- Nem mennétek ki inkább? - Felelt kérdéssel a lány és elfordult a testvéreitől, mintha ezzel megoldhatott volna mindent. 
- Bármi gondod is akadt, nekünk elmondhatod. - Szólalt meg ezúttal Damon. Lehet, hogy nem mindig viselkedett úgy, ahogyan az erkölcsiség kívánta, de a húgát mindennél jobban szerette, támogatta és védte. 
Elinor erre felült az ágyában és végig nézett mindkettőjükön. Látta rajtuk, hogy komolyan tudni szerették volna, mi bántja ennyire. Ő pedig egy nagy levegőt vett és úgy préselte ki magából nagy nehezen a szavakat: 
- Együtt vagyok valakivel... 
- Jó. Ez eddig nem hangzik olyan nagyon szörnyű dolognak. - Jelentette ki Stefan. Két testvére tudta, hogy csak javítani szeretett volna a hangulaton, ez azonban nem jött össze neki. 
- Olyasvalaki udvarol nekem, akinek ti nem örülnétek. Vagyis udvarolt nekem, mert éppen emiatt azt hiszem végeztünk ezzel az egésszel. - Folytatta mondanivalóját a lány. 
- Amennyiben nem Klaus az, tőlem bárkivel együtt lehetsz, ha jól érzed magad mellette. - Mondta Damon, ekkor azonban megszólalt a csengő. Elinor egyből kapott az alkalmon, hogy félbeszakítsa ezt az egyre kínosabbá váló beszélgetést és lesietett, hogy kinyissa az ajtót. Két testvére ott haladt nem sokkal mögötte. 
Mikor meglátta, ki csengetett, még rosszabbul érezte magát. Ugyanis Klaus állt az ajtóban, kezében pedig a Jane Eyre volt. 
- Ezt nálam hagytad. - Mondta. Átadta a könyvet és Elinor szemébe nézett. Úgy tűnt, hogy a végtelenségig tudnának ott állni és élvezni a másik közelségét, ezt azonban nem lehetett. Végül Klaus törte meg a csendet: - Hallottam, ahogyan fent beszélgettek. Bemehetnék? - Kérdezte a lánytól, de azért végignézett a másik két Salvatore fivéren is. Elinor igennel felelt, míg bátyjai nem voltak hajlandóak válaszolni. Klaus lassú léptekkel haladt a szalon felé, a többiek pedig követték. Elinor el nem tudta képzelni, hogy mi járhat a férfi fejében, de azért ő is szorosan ott haladt mögötte. 
- Én vagyok együtt a húgotokkal. - Kezdte a mondanivalóját a hibrid, mire mély és kínos csend lepte el a szalont. - Azonban tudnotok kell, hogy szeretem őt és mindent megszeretnék adni neki. Legalább annyira szeretem őt, mint ti ketten Elenát, legalábbis, ha nem jobban. A mai napon felajánlottam neki, hogy elvinném Európába és bejárnánk azt, csak mi ketten. Miattatok viszont összekaptunk ezen. Most pedig itt vagyok és szeretném az engedélyeteket kérni, hogy boldoggá tehessem Elinort. - Folytatta, jóformán szünet nélkül Klaus. 
- Rendben. - Felelte erre Stefan, aki látta, hogy az ősi hibrid szándékai tényleg komolyak, de Damon a válaszára felhorkant. 
- Nem. Ez minden, csak nem rendben. Stefan, elakarja vinni magával Európába. Érted? Nekünk itt kell maradnunk, mert Elena is itt van, de hogy védhetnénk meg Elinort ilyen távolsággal? - Kérdezgette dühvel a hangjában Damon és ezt egy pillanatra sem próbálta leplezni. 
- Damon. Én szeretem őt és bízom benne. Ahogyan ti is bíztatok annak idején Katherineben. - Válaszolt Elinor. 
- Ja, és meg is szívtuk. - Emlékeztette húgát Damon. 
- Tudjátok mit? Elég nagy vagyok már, azt hiszem. Elmegyek vele és bejárom egész Európát. Tudok vigyázni magamra. - Felelte elég ingerülten erre a lány, majd kicsit halkabban hozzátette: - De azért minden nap felhívlak titeket, hogy tudjátok, tényleg jól vagyok. 

Három héttel később egy képeslap érkezett a Salvatore házhoz. Egyik oldalán egy gyönyörű kép az Eiffel toronyról, a másikon pedig kézzel írt szöveg. 
Kedves Damon és Stefan, remekül érezzük magunkat Párizsban. Klaus igazi művészlélek és minden percet élvezünk. Vigyázzatok magatokra, én is azt teszem. Ölel titeket: Elinor 

- Veled akarom leélni az egész életemet. - Búgta szerelmesen Elinor és közben szorosan hozzábújt Klaushoz. Épp Magyarországon jártak valamint napfelkelte volt. Néhol rózsaszínen, néhol pedig narancssárgán díszelgett az égbolt a szerelmespár előtt, miközben ők a Dunát kémlelték. Odáig voltak a kicsiny kis országért. 
- Örülök neki, mert én is ezt terveztem. - Felelte Klaus. Ahogyan egymásra néztek szemük folyton megcsillant, mintha először látnák egymást. Újra és újra képesek voltak lenyűgözni a másikat. 
- Szeretlek. - Suttogták egyszerre. Majd a távolba néztek és mintha a saját jövőjüket látták volna. Kettőjükét. Elmosolyodtak és szorosan átölelték a másikat. 

Ezt a fejezetet küldeném két embernek is: Rosenak, aki egy nap leforgása alatt annyi lelket öntött belém és annyi bizalmat szavazott meg nekem (akár tudatosan, akár nem), hogy kirakott a kedvencei közé... Másik pedig a testévrem, Jázmin, aki káros szenvedélynek titulálta a történet iránt érzett szeretetét. Imádlak, hugi. Always and Forever. 

"A Szerelem szemre oly szelíd, 
S goromba zsarnok, hogyha közelít."

William Shakespeare

Éppen a parkban sétálgattam - kivételesen nem hátsó szándékkal -, amikor megláttam Aubreyt egy padon ülve. Teljesen belemerült egy könyvbe, amit a kezében tartott és bőszen olvasott. Keresztbe tett lábait ide - oda mozgatta, de úgy tűnt, ő ezt észre sem vette. Végre akadt egy kiváló lehetőségem arra, hogy alaposan megfigyeljem, hiszen eddig sose találkoztam vele olyan helyzetben, ahol ezt megtehettem volna. 
Barna, hullámos haja lágyan vonta körbe az arcát és egészen eszményi hatást keltett, mivel a lágy szellő néha - néha belekapott. Csak akkor vettem észre, ahogyan a napsugarak megvilágítják, néhány hajszálára azt lehetett volna hinni, hogy aranyból szőtték. A szája szegletében halvány mosoly játszadozott, ami ezzel párhuzamosan a szemében is fellelhető volt. Egy élénkebb rózsaszínű pólót viselt, egy fehér farmer sorttal, ami tökéletesen kiemelte a vékony alakját. Úgy éreztem, hogy nincs a Földön olyan, aki tagadni merné szépségét. 
Megráztam a fejem, mintha ezzel kiűzhettem volna a fejemből a gyönyörűség okozta gondolatokat, azonban ez nem ment ilyen könnyen. Mikor rájöttem, hogy ez így nem fog menni odasétáltam hozzá és leültem mellé a padra. Le sem vettem róla a tekintetem. Már kezdtem azt hinni: olyan szinten elmerült a könyv nyújtotta világban, hogy észre sem vesz, de a tettei rácáfoltak erre. Lélegzetvétele szaporább lett és a szíve is gyorsabban kezdett el verni. Mint egy rab madár, aki szabadulni szeretne a fogságból, de nem tudta hogyan tehetné ezt meg. Még a halvány félelem sem halványított a szépségén, sőt, jóformán növelte azt. 
Aubrey becsukta a könyvet, mély lélekzeteket vett és csupán utána szólalt meg, azonban a hangja így is megremegett: 
- Damon... 
- Nocsak, az eddig pimasz kislánynak hirtelen elszállt minden bátorsága? - Kérdeztem cinikus hangon. Tényleg tudni szerettem volna, hogy miért kezdett el hirtelen ennyire félni tőlem, hiszen mindig bunkó voltam vele szemben és ennek ellenére is akárhányszor komolyabb bajba került, mentőövet biztosítottam neki. 
- Nem erről van szó. - Nyögte halkan és könnyek gyűltek a szemébe.
Jézusom, minden ember ilyen szánalmasan viselkedik vajon? - gondoltam magamban. Csend telepedett le közénk én vártam, hátha folytatja a drámáját ő meg biztosan az érdeklődésem hiányában nem törte meg a köztünk lezajló némaságot. 
- Rendben, akkor mégis miről van szó? - Szegeztem neki a kérdésemet egy hatalmas levegővétel után. Kérdésem enyhe nevetést váltott ki a mellettem ülő Aubreyból és a szemét kezdte törölgetni. 
- Arról, hogy bíztam benned és mondjuk ki őszintén, mindhiába. Stefan mondta, hogy fölösleges veled foglalkoznom, mert úgysincs benned már semmi emberi, de ha mégis, akkor az olyan mélyen elrejtve lakozik benned, hogy egy emberélet kevés ahhoz, hogy előcsalogassa azt. Most meg... Tudod, nem szívesen adok fel dolgokat  ilyen hamar, de veled kivételt teszek. - Mondta és újra halk nevetés hagyta el a száját, azonban láthattam, hogy a tekintete ugyanúgy szomorú marad. 
Nem mondtam erre semmit. Mégis mit felelhettem volna egy ilyen vallomásra, mondjuk: bocs, hogy létezem? Na, azt már nem. Damon Salvatore szótárában eddig sem szerepelt a megbánás szó, hát akkor ezután sem fog. 
- Viszont már az is megfordult a fejemben, hogy te szerettél ember lenni, most pedig hiányzik ez neked. Ezért nem vagy hajlandó érezni. Mármint úgy értem, hogyha éreznél, akkor fájna, hogy evesztetted az emberi életedet. De aztán rájöttem, hogy ez őrültség... - Folytatta a beszédét. 
- Talán még sem akkora őrültség. - Jelentettem ki a távolba nézve. A szemem sarkában azonban még így is láttam Aubrey döbbent arckifejezését. - Mindent részletesen elmesélek neked magamról, ha megengeded, hogy holnap elvigyelek egy kisebb túrára. 
- Öh. Köszi. Azt hiszem. - Felelte továbbra is meglepődötten Aubrey. Azonban tudtam, ezzel nyert ügyem van nála és nem sokára nem csak az életébe nyerhetek nagyobb betekintést, ha így haladok, hanem a bugyijába is. Az utóbbi pedig izgalmasabbnak csengett. 
- Ebben az esetben reggel kilenckor érted megyek. Öltözz kényelmes ruhákba. - Mondtam és felálltam a helyemről, hogy már távozzak is. Lassan lépkedtem hazafelé és levakarhatatlan vigyor terült szét az ábrázatomon, elvégre a tervem egyik része már sikerült is. Bizalmat keltettem Aubreyban. 

Amikor hazaértem a zárral kezdtem el bajlódni. Akárhogy erőlködtem, nem akart kinyílni és emiatt egyre ingerültebb lettem. Mikor végre kitárult az ajtó és bementem volna, valaki megragadott hátulról, a falhoz vágott és mielőtt felocsúdhattam volna egy injekciót döfött belém. Amint ez megtörtént gyengének, védtelennek éreztem magam és végtelenül kiszolgáltatottnak. Lassan vesztettem el az eszméletemet, de mielőtt ez megtörtént volna, csak ennyit suttogtam a támadóm felé, akit nem láttam tisztán: 
- Dugd fel a seggedbe az összes vasfüvedet, te rohadék.