Ezúttal Rose írt a Kívánság kosár menüpontba. Remélem tetszeni fog neked, nektek. Értetek és hozzátok írtam. Mindenkinek, aki szereti a mi kis hibridünket. <3 Amit tudni kell: saját karakter és Klaus párosítás. Miközben írtam, ez a szám szólt halkan a háttérben { Lifehouse - Everything }. Olvassátok szeretettel, azzal adom nektek. :)

Elinor fáradtan terült el az ágyán, egészen lefárasztotta az esti vadászat. Ahogyan belegondolt abba, hogy miként fogta el az őzet, halvány mosoly jelent meg szépen ívelt szája szegletében. Hatalmas levegőt vett és felült. Ekkor megérzett valami szokatlan illatot. Ismerősnek vélte, de tudta, hogy semmi keresnivalója nincs a tulajdonosának a Salvatore házban. Legalábbis a legtöbben így gondolták. 
Tökéletes szaglásának köszönhetően ugyanazt az utat végigjárta a szobájában, amit a betolakodó. Így jutott el a könyvespolchoz, ahonnan hiányzott egy könyv, méghozzá a kedvence: Jane Eyre. Helyette egy kisebb csomag volt odahelyezve, rajta egy borítékkal. Elenor először azt vette a kezébe. Kinyitotta és olvasni kezdte a benne elhelyezett levelet. Az ismerős betűknek köszönhetően pedig már több, mint biztos volt abban, hogy ki járt ott. 

Drága Elinor. Ha épségben visszaszeretnéd kapni a könyvedet, gyere el hozzám este tízre és személyesen adom át neked. Arra nem is merek gondolni, hogy nem így döntesz. A legmélyebb hódolattal irányodba: K. 
U.i.: A mellékelt ajándékom pedig segít abban, hogy ezúttal ne késs el a megbeszélt randevúnkról. 

Elinor mosolyogva fejezte be a levél olvasását, majd kibontotta a kis csomagot, ami a levél alatt volt. Mikor befejezte a kicsomagolást, nevetve húzta elő a papírdarabok közül a fekete szíjjal ellátott, néhol apró kristályokkal tarkított karórát. Azonnal feltette a karjára és nézte, hogyan csillognak a kövek, ha a napsugarakat visszaverik. Csodálatos volt. 
Ahogyan az is, amikor Klaus gyertyafényes vacsorával állt elő, New York egyik épületének tetején és miután jóllaktak a férfi órákon keresztül mesélt neki a kalandjairól és közben a csillagokat nézték, egymás karjaiban. Soha nem érezte magát akkora biztonságban, mint akkor, azon az estén. 
Elinor mosolyogva beletúrt a hajába az emléknek köszönhetően. Odasétált a szekrényéhez és elkezdte válogatni a ruháit, hogy melyikben menjen el a találkozóra. Hosszas elmélkedés után, kiválasztott egy egyszerű fekete ruhát és egy fekete topánkát. Haját feltűzte, de a néhány tincs, ami folyton kiszabadult végül begöndörítve végezte. A szemét halványan emelte ki fekete kontúrral és szempillaspirállal, a szájára pedig vörös rúzst kent fel. Tudta, hogy ezzel nyert ügye lesz majd a könyve fogvatartójánál. 
Lassan lépdelt lefelé a lépcsőn és közben hallgatózott, nincs - e a közelben Damon és Stefan. Utálta, hogy nem mondhatta el nekik, miszerint akárhányszor titkon kislisszan nem féktelen bulizásba kezd, hanem Klaus-szal randevúzik. Azonban tudta, hogyha a testvérei megtudnák ki udvarol neki, nem fogadnék a legjobb hírként. Ilyenkor bánta a legjobban, hogy nem találkozott előbb a férfival, akkor talán képes lett volna megakadályozni, hogy annyi szörnyűséget tegyen Elenával, akibe mindkét fivére szerelmes volt... 
Leért a földszintre és örömmel nézett körbe. Csend lengte be az egész házat, ami egyet jelent: egyik testvére sem tartózkodik otthon. Ezt pedig örömmel fedezte fel. 

- Klaus, megjöttem. - Mondta a férfi lakásához érve. A táskáját letette az asztalra és körbenézett, közben pedig fülelt. Nem látta semmi nyomát annak, hogy a férfi az otthonában tartózkodna éppen. Az órájára nézett, ami pontosan tíz óra két percet mutatott. A vámpírlány nagy sóhajjal engedte ki a hirtelen benragadt levegőt. - Remek. - Jegyezte meg halkan magában. 
Ekkor azonban egy halk csattanás hangja ütötte meg a fülét, majd még egy. A ház másik végéből jött, pontosabban a konyha felől. Elinor azonnal odasietett és a látványtól tátva maradt a szája. 
Klaus szorgoskodott a konyhában és kötény volt a nyakába akasztva. Mikor észrevette kedvesét mosolyogva felé indult, majd lágy csókot lehelve az ajkaira az ölébe kapta. 
- Te meg mégis mit művelsz? - Kérdezte a lány, még mindig a férfi karjaiban. Úgy haladtak a tágas étkező felé. 
- Leültetlek. - Felelte viccelődve Klaus, mire a lány halk nevetésben tört ki és rázta a fejét, hogy ő bizony nem erre gondolt, hanem a konyhás tevékenykedéseire. A férfi egy kis ideig hallgatott, majd suttogva folytatta a cseverészést, mintha a legnagyobb titkát mesélné el Elinornak. - Ma vacsorázni jött hozzám egy lány, egy tökéletes vámpírlány. Talán ismered... - Azzal rákacsintott és letette finoman egy székre, ami oda volt húzva az asztalhoz. 
- Eddig minden világos. Majd később elmeséled nekem, hogy mitől tartod olyan hibátlannak a lányt, de most folytasd, kérlek. - Felelte Elinor. 
- Na, szóval neki kell egy tökéletes ajánlatot feltennem, ami egyébként is visszautasíthatatlan, de hogy még több előnnyel induljak, bevetettem minden vonzerőmet. - A lány kétkedve nézett rá, de nem sokáig bírta, így újra elnevette magát. Amikor Klaus felegyenesedett, hogy visszatérjen a konyhába, a lány visszahúzta magához és újabb csókot váltottak. 
- Szeretlek. - Suttogta Klaus a lány ajkainak egy kis szünetet tartva a csók közben. Mindketten mosolyogva kezdtek újra csókolózni. Majd ezúttal Elinor szakította meg azt. 
- Szeretem, hogy szeretesz. - Búgta gyengéd hangon Klaus füléhez hajolva. Klaus erre nevetni kezdett, még homlokon puszilta Elinort, azzal visszatért a konyhába. A lány pedig csak nézte a férfi távolodó alakját és beharapta az alsó ajkát. Imádta a hibrid minden mozdulatát, rajongásig szerette őt és tisztában volt azzal, hogy Klaus viszonozza az érzéseit. Ezt egy percig sem tudta volna megkérdőjelezni. 

- Mi lenne akkor az a kihagyhatatlan ajánlat? - Kérdezte Elinor miután elfogyasztották a spagettit, Klaus a kedvencét főzte neki. A férfi titokzatosan elmosolyodott és töltött még egy kis bort mindkettőjük poharába. 
- Szeretném, ha eljönnél velem és bejárnánk ketten egész Európát. Együtt, csak te és én. Annyi minden van, amit te nem láttál és én megmutathatom neked. Engedd ezt meg nekem. - Kérte Klaus Elinort a lehető legmeggyőzőbb tekintetével és hangjával. 
- Örömmel elmennék veled... - Kezdte a lány és látta, ahogyan Klaus arca teljesen megváltozott. Felderült és nyugodtabb lett. Amikor ezt észlelte szomorúan folytatta. - De bele sem merek gondolni abba, hogy Damon és Stefan mit szólna ehhez. Ha szónélkül elmennék, aggódnának értem. Nagyon. Ha megtudnák, hogy veled mentem, akkor pedig még annál is jobban kétségbe esnének. Elvégre nincsenek túl jó véleménnyel rólad. 
A hibrid tekintete erre elködösült és összeszorította a száját. Sértődötten felállt az asztaltól, leszette a terítéket és kivonult a konyhába mosogatni. Elinor várt egy kis időt, majd utána ment. 
- Tudod nagyon jól, hogy veled tartanék szívesen. De nem ilyen áron. - Mondta a lány és szorosan átölelte hátulról a tányérokat elmosó Klaust, aki az érintésére megmerevedett. 
- Te pedig sejtheted, hogy a két testvéred csak az irántad érzett szerelmemnek köszönhetően van még mindig épségben. - Felelte fenyegető hangnemben. - De egy valamit nem értek. Miért nem hagysz hátra magad után egy levelet, hogy elutaztál? És akkor kész, a probléma letudva. Miért kell mindig mindent megbonyolítanod? - Kérdezte egyre ingerültebben a hibrid. Elinor erre távolabb lépett tőle és elengedte őt. Szemébe könnyek gyűltek. Úgy viharzott el a férfi lakásából, mintha üldöznék. Nem választhatott a családja és a szerelme között. Ez lehetetlen. 
A világ egyre jobban elkezdett homályosodni körülötte, ahogyan egyre csak gyűltek a könnyei, de nem tudta megállítani őket. Mégis hogyan, amikor úgy fájtak neki Klaus szavai? 
Beviharzott a szobájába, lefekedüt az ágyába és arcát a párnái közé temette. Ekkor egy halk kopogtatást hallott, azonban nem felelt rá. Senkit sem akart fogadni abban a percben. Valakik mégis beléptek az ajtón. Stefan és Damon értetlenül nézték testvérüket, aki felkelni sem volt hajlandó. 
- Valami baj van, Elinor? - Kérdezte Stefan és közelebb lépdelt a halkan zokogó lányhoz. Lassan leült az ágyra és elkezdte Elinor hátát nyugtatóan simogatni. Damon eközben csak nekidőlt a falnak, úgy nézte az alábbi jelenetet. 
- Nem mennétek ki inkább? - Felelt kérdéssel a lány és elfordult a testvéreitől, mintha ezzel megoldhatott volna mindent. 
- Bármi gondod is akadt, nekünk elmondhatod. - Szólalt meg ezúttal Damon. Lehet, hogy nem mindig viselkedett úgy, ahogyan az erkölcsiség kívánta, de a húgát mindennél jobban szerette, támogatta és védte. 
Elinor erre felült az ágyában és végig nézett mindkettőjükön. Látta rajtuk, hogy komolyan tudni szerették volna, mi bántja ennyire. Ő pedig egy nagy levegőt vett és úgy préselte ki magából nagy nehezen a szavakat: 
- Együtt vagyok valakivel... 
- Jó. Ez eddig nem hangzik olyan nagyon szörnyű dolognak. - Jelentette ki Stefan. Két testvére tudta, hogy csak javítani szeretett volna a hangulaton, ez azonban nem jött össze neki. 
- Olyasvalaki udvarol nekem, akinek ti nem örülnétek. Vagyis udvarolt nekem, mert éppen emiatt azt hiszem végeztünk ezzel az egésszel. - Folytatta mondanivalóját a lány. 
- Amennyiben nem Klaus az, tőlem bárkivel együtt lehetsz, ha jól érzed magad mellette. - Mondta Damon, ekkor azonban megszólalt a csengő. Elinor egyből kapott az alkalmon, hogy félbeszakítsa ezt az egyre kínosabbá váló beszélgetést és lesietett, hogy kinyissa az ajtót. Két testvére ott haladt nem sokkal mögötte. 
Mikor meglátta, ki csengetett, még rosszabbul érezte magát. Ugyanis Klaus állt az ajtóban, kezében pedig a Jane Eyre volt. 
- Ezt nálam hagytad. - Mondta. Átadta a könyvet és Elinor szemébe nézett. Úgy tűnt, hogy a végtelenségig tudnának ott állni és élvezni a másik közelségét, ezt azonban nem lehetett. Végül Klaus törte meg a csendet: - Hallottam, ahogyan fent beszélgettek. Bemehetnék? - Kérdezte a lánytól, de azért végignézett a másik két Salvatore fivéren is. Elinor igennel felelt, míg bátyjai nem voltak hajlandóak válaszolni. Klaus lassú léptekkel haladt a szalon felé, a többiek pedig követték. Elinor el nem tudta képzelni, hogy mi járhat a férfi fejében, de azért ő is szorosan ott haladt mögötte. 
- Én vagyok együtt a húgotokkal. - Kezdte a mondanivalóját a hibrid, mire mély és kínos csend lepte el a szalont. - Azonban tudnotok kell, hogy szeretem őt és mindent megszeretnék adni neki. Legalább annyira szeretem őt, mint ti ketten Elenát, legalábbis, ha nem jobban. A mai napon felajánlottam neki, hogy elvinném Európába és bejárnánk azt, csak mi ketten. Miattatok viszont összekaptunk ezen. Most pedig itt vagyok és szeretném az engedélyeteket kérni, hogy boldoggá tehessem Elinort. - Folytatta, jóformán szünet nélkül Klaus. 
- Rendben. - Felelte erre Stefan, aki látta, hogy az ősi hibrid szándékai tényleg komolyak, de Damon a válaszára felhorkant. 
- Nem. Ez minden, csak nem rendben. Stefan, elakarja vinni magával Európába. Érted? Nekünk itt kell maradnunk, mert Elena is itt van, de hogy védhetnénk meg Elinort ilyen távolsággal? - Kérdezgette dühvel a hangjában Damon és ezt egy pillanatra sem próbálta leplezni. 
- Damon. Én szeretem őt és bízom benne. Ahogyan ti is bíztatok annak idején Katherineben. - Válaszolt Elinor. 
- Ja, és meg is szívtuk. - Emlékeztette húgát Damon. 
- Tudjátok mit? Elég nagy vagyok már, azt hiszem. Elmegyek vele és bejárom egész Európát. Tudok vigyázni magamra. - Felelte elég ingerülten erre a lány, majd kicsit halkabban hozzátette: - De azért minden nap felhívlak titeket, hogy tudjátok, tényleg jól vagyok. 

Három héttel később egy képeslap érkezett a Salvatore házhoz. Egyik oldalán egy gyönyörű kép az Eiffel toronyról, a másikon pedig kézzel írt szöveg. 
Kedves Damon és Stefan, remekül érezzük magunkat Párizsban. Klaus igazi művészlélek és minden percet élvezünk. Vigyázzatok magatokra, én is azt teszem. Ölel titeket: Elinor 

- Veled akarom leélni az egész életemet. - Búgta szerelmesen Elinor és közben szorosan hozzábújt Klaushoz. Épp Magyarországon jártak valamint napfelkelte volt. Néhol rózsaszínen, néhol pedig narancssárgán díszelgett az égbolt a szerelmespár előtt, miközben ők a Dunát kémlelték. Odáig voltak a kicsiny kis országért. 
- Örülök neki, mert én is ezt terveztem. - Felelte Klaus. Ahogyan egymásra néztek szemük folyton megcsillant, mintha először látnák egymást. Újra és újra képesek voltak lenyűgözni a másikat. 
- Szeretlek. - Suttogták egyszerre. Majd a távolba néztek és mintha a saját jövőjüket látták volna. Kettőjükét. Elmosolyodtak és szorosan átölelték a másikat. 

Ezt a fejezetet küldeném két embernek is: Rosenak, aki egy nap leforgása alatt annyi lelket öntött belém és annyi bizalmat szavazott meg nekem (akár tudatosan, akár nem), hogy kirakott a kedvencei közé... Másik pedig a testévrem, Jázmin, aki káros szenvedélynek titulálta a történet iránt érzett szeretetét. Imádlak, hugi. Always and Forever. 

"A Szerelem szemre oly szelíd, 
S goromba zsarnok, hogyha közelít."

William Shakespeare

Éppen a parkban sétálgattam - kivételesen nem hátsó szándékkal -, amikor megláttam Aubreyt egy padon ülve. Teljesen belemerült egy könyvbe, amit a kezében tartott és bőszen olvasott. Keresztbe tett lábait ide - oda mozgatta, de úgy tűnt, ő ezt észre sem vette. Végre akadt egy kiváló lehetőségem arra, hogy alaposan megfigyeljem, hiszen eddig sose találkoztam vele olyan helyzetben, ahol ezt megtehettem volna. 
Barna, hullámos haja lágyan vonta körbe az arcát és egészen eszményi hatást keltett, mivel a lágy szellő néha - néha belekapott. Csak akkor vettem észre, ahogyan a napsugarak megvilágítják, néhány hajszálára azt lehetett volna hinni, hogy aranyból szőtték. A szája szegletében halvány mosoly játszadozott, ami ezzel párhuzamosan a szemében is fellelhető volt. Egy élénkebb rózsaszínű pólót viselt, egy fehér farmer sorttal, ami tökéletesen kiemelte a vékony alakját. Úgy éreztem, hogy nincs a Földön olyan, aki tagadni merné szépségét. 
Megráztam a fejem, mintha ezzel kiűzhettem volna a fejemből a gyönyörűség okozta gondolatokat, azonban ez nem ment ilyen könnyen. Mikor rájöttem, hogy ez így nem fog menni odasétáltam hozzá és leültem mellé a padra. Le sem vettem róla a tekintetem. Már kezdtem azt hinni: olyan szinten elmerült a könyv nyújtotta világban, hogy észre sem vesz, de a tettei rácáfoltak erre. Lélegzetvétele szaporább lett és a szíve is gyorsabban kezdett el verni. Mint egy rab madár, aki szabadulni szeretne a fogságból, de nem tudta hogyan tehetné ezt meg. Még a halvány félelem sem halványított a szépségén, sőt, jóformán növelte azt. 
Aubrey becsukta a könyvet, mély lélekzeteket vett és csupán utána szólalt meg, azonban a hangja így is megremegett: 
- Damon... 
- Nocsak, az eddig pimasz kislánynak hirtelen elszállt minden bátorsága? - Kérdeztem cinikus hangon. Tényleg tudni szerettem volna, hogy miért kezdett el hirtelen ennyire félni tőlem, hiszen mindig bunkó voltam vele szemben és ennek ellenére is akárhányszor komolyabb bajba került, mentőövet biztosítottam neki. 
- Nem erről van szó. - Nyögte halkan és könnyek gyűltek a szemébe.
Jézusom, minden ember ilyen szánalmasan viselkedik vajon? - gondoltam magamban. Csend telepedett le közénk én vártam, hátha folytatja a drámáját ő meg biztosan az érdeklődésem hiányában nem törte meg a köztünk lezajló némaságot. 
- Rendben, akkor mégis miről van szó? - Szegeztem neki a kérdésemet egy hatalmas levegővétel után. Kérdésem enyhe nevetést váltott ki a mellettem ülő Aubreyból és a szemét kezdte törölgetni. 
- Arról, hogy bíztam benned és mondjuk ki őszintén, mindhiába. Stefan mondta, hogy fölösleges veled foglalkoznom, mert úgysincs benned már semmi emberi, de ha mégis, akkor az olyan mélyen elrejtve lakozik benned, hogy egy emberélet kevés ahhoz, hogy előcsalogassa azt. Most meg... Tudod, nem szívesen adok fel dolgokat  ilyen hamar, de veled kivételt teszek. - Mondta és újra halk nevetés hagyta el a száját, azonban láthattam, hogy a tekintete ugyanúgy szomorú marad. 
Nem mondtam erre semmit. Mégis mit felelhettem volna egy ilyen vallomásra, mondjuk: bocs, hogy létezem? Na, azt már nem. Damon Salvatore szótárában eddig sem szerepelt a megbánás szó, hát akkor ezután sem fog. 
- Viszont már az is megfordult a fejemben, hogy te szerettél ember lenni, most pedig hiányzik ez neked. Ezért nem vagy hajlandó érezni. Mármint úgy értem, hogyha éreznél, akkor fájna, hogy evesztetted az emberi életedet. De aztán rájöttem, hogy ez őrültség... - Folytatta a beszédét. 
- Talán még sem akkora őrültség. - Jelentettem ki a távolba nézve. A szemem sarkában azonban még így is láttam Aubrey döbbent arckifejezését. - Mindent részletesen elmesélek neked magamról, ha megengeded, hogy holnap elvigyelek egy kisebb túrára. 
- Öh. Köszi. Azt hiszem. - Felelte továbbra is meglepődötten Aubrey. Azonban tudtam, ezzel nyert ügyem van nála és nem sokára nem csak az életébe nyerhetek nagyobb betekintést, ha így haladok, hanem a bugyijába is. Az utóbbi pedig izgalmasabbnak csengett. 
- Ebben az esetben reggel kilenckor érted megyek. Öltözz kényelmes ruhákba. - Mondtam és felálltam a helyemről, hogy már távozzak is. Lassan lépkedtem hazafelé és levakarhatatlan vigyor terült szét az ábrázatomon, elvégre a tervem egyik része már sikerült is. Bizalmat keltettem Aubreyban. 

Amikor hazaértem a zárral kezdtem el bajlódni. Akárhogy erőlködtem, nem akart kinyílni és emiatt egyre ingerültebb lettem. Mikor végre kitárult az ajtó és bementem volna, valaki megragadott hátulról, a falhoz vágott és mielőtt felocsúdhattam volna egy injekciót döfött belém. Amint ez megtörtént gyengének, védtelennek éreztem magam és végtelenül kiszolgáltatottnak. Lassan vesztettem el az eszméletemet, de mielőtt ez megtörtént volna, csak ennyit suttogtam a támadóm felé, akit nem láttam tisztán: 
- Dugd fel a seggedbe az összes vasfüvedet, te rohadék. 

Inaa jelezte a kívánság kosárban, hogy szívesen olvasna egy történetet, aminek középpontjában kedvenc történelem tanárunk (és egyben vámpírvadászunk) Alaric áll, oldalán egy saját, kitalált karakterrel mindez pedig legyen megfűszerezve egy kicsike hibriddel is, tehát Klaus is szerepeljen benne. Inaa, remélem elnyeri a tetszésedet, mert a legnagyobb élvezettel írtam ezt a kis történetet. :)

Csöndben ne lépj az éjszakába át

Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs bár végül rendjén lát homályt,
Mert nem volt villám-cikázó ajak,
Csöndben nem lép az éjszakába át.

A jó, ki hullámüttön jajt kiált,
Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,
S ím késve eszmél: csupa kín a nap,
Csöndben nem lép az éjszakába árt.

A zord tudja, bár verje vaksiság,
Hogy lehet meteor-szemű ki vak,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

Apám, míg lábad bús oromra hág,
Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. 

Dylan Thomas verse, Nagy László fordításában

Éjszaka volt, jóformán mindenki aludt a látszólag békés kisvárosban, de csak néhányan tudják, hogy Mystic Falls sosem lesz igazán idillikus hely a földi halandók számára. Az ilyen személyek egyike éppen az ágyában feküdt és nyughatatlanul forgolódott. Olyan hatást keltett, mintha álmában keresett volna valamit, amit nem talált meg valamint soha nem is fog. 
Űzött vadként ébredt álmából, mégis amikor meglátta a mellette alvó fiatal nőt, halovány mosoly jelent meg a száján. Nagyokat sóhajtva visszahelyezte a párnára a fejét valamint szorosan átölelte az alvótársát. Ebből erőt meríthetett, hogy ismét az álomvilágba menekülhessen, pont oda, ahonnan az imént még szöknie kellett, mert nem bírta tovább. 
Egyszerűen nem tudta elviselni, ahogyan a szemei előtt újra és újra leperegnek a képkockák, amik akkor belevésődtek az elméjébe. Amikor el kellett viselnie, hogy a nő, aki tetszett neki, sőt talán szerelmes is volt belé, holtan esik össze. Miatta. Az ősi hibrid miatt. Ez mind Klaus hibája. Tenni akart elenne, de hát mit tehetett volna ő? Egy olyan vámpír és vérfarkas keveréke ellen, akit szinte lehetetlen elpusztítani és örülhetett annak, ha csak egy 'egyszerű vámpírral' sikerült végeznie. 
Jóformán visszatért az álmába, amikor a mellette fekvő nő álmos hangon nevén szólította. 
- Rick... - Suttogta. Nyílván felkelt arra, ahogyan a férfi forgolódott miközben aludt, csupán eddig nem szólalt meg. - Minden rendben? - Kérdezte és hangját ellepte az aggódás. Annyira szerette a férfit. 
- Persze, persze. Csak rosszat álmodtam. - Felelte erre nem túl meggyőzően Alaric. Felemelte a fejét, hogy homlokon csókolja a nőt, majd pedig jó éjt kívánt, mégegyszer. Visszadőlt és újra álomra hajtotta a fejét. Annak ellenére is, hogy tudta: a rémálom folytatódni fog. Elvégre fáradt volt, úgy érezte, mintha a megtörtént látomás óta nem is aludt volna, pedig azóta évek teltek el. 
Miután ismételten mély álomba merült új helyszínen találta magát. Egy elhagyatott zöldellő tisztáson állt és éppen naplemente volt. Békésnek tűnt, mégis érezte, hogy még nem nyugodhat meg, elvégre fel kell készülnie, amikor borzalmas dolgokat fog átélni. Ahogyan ezt végig gondolta egy sötét, fenyegető alak bújt elő az eddig menedékként szolgáló hűvös árnyékból, amit a fák adtak neki. 
- Alaric, drága barátom. Késtél. - Jelentette ki mosolyogva az újonnan érkező és szélesre tárta karjait, hogy őszintébbnek tűnjön, de mindhiába. Ugyanúgy, mint érkezése pillanatában, valami ijesztően sötét démon uralta minden mozdulatát, minden tulajdonságát. 
A jövevény egyre közelebb és közelebb sétált Alarichoz, az azonban egy lépést sem hátrált. Bátornak kellett maradnia, hiszen annyi mindent veszített már el miatta. A büszkeségét és a hideg vérét meg kell őriznie, bármi áron. Azonban ez nem ment olyan könnyen, mikor előző szerelmének gyilkosa pár centivel előtte állt meg. 
- Hát így kell köszönteni egy régi ismerőst? - Alaric érezte, ahogyan kirázza a hideg, amint érzékelte Klaus leheletét az arcán. Minden olyan valóságosnak tűnt. Még a mélyen benne szorongó, kitörni vágyó gyűlölet is, amit érzett a férfi iránt. Ez tartotta jóformán életben, hiszen tudta: addig nem nyugodhat, ameddig meg nem bosszulta, hogy Klaus megölte egykori kedvesét. 
Alaric szótlanságát megunva Klaus intett egyet a fák felé és csak annyit mondott abba az irányba, amerre kezével jelzett, hogy: 
- Gyere, édesem. Valaki vár rád. 
Nem telt el sok idő és Alaric már látta is, kinek szólt az imént a hibrid parancsa, hiába hangzott inkább kérésnek. Ekkor ugyanis meglátta a szerelmét, akit pár perccel ezelőtt még nyugodtan ölelt meg, hogy bátorságot és erőt meríthessen a férfi iránt szerelméből és jelleméből. 
- Danielle... - Suttogta Alaric párja nevét rekedtes, elhaló hangon. Figyelmeztetni akarta a nőt, hogy maradjon ott ahol van, ne lépjen közelebb, azonban a szavak nem jöttek a szájára. Csöndben és aggódva nézte végig, ahogyan szerelme egyre közelebb merészkedik Klaushoz, aki élvezettel nézte Alaric szenvedését, de a hibrid tudta: ez még csak a kezdet. 
A félelem - amit érzett Alaric - lassan kúszott végig a testében és hűtötte ki mindenét. A rémület jegessé változtatta mindenét belülről, ennek ellenére úgy érezte, mintha lángolna. Igen, ez már halálos gyűlölet volt. 
Danielle amint Klaus mellé érkezett nyugodtan mosolyogva üdvözölte a férfit, akit szeretett. Mintha nem fogta volna fel, hogy veszélyben van az élete és nem venné észre Alaric arckifejezéseit. 
- Hagyd őt békén! Neki semmi köze ehhez. - Kiáltotta Alaric Klaus felé, amint megtalálta a régen keresett szavakat. A hibrid erre vad nevetésben tört ki. Ezzel olyan hantást keltett, mintha Alaric az előbb hazudott volna. Habár, tulajdonképpen azt is tette, Klaus mércéje szerint. 
- Belépett az életedbe, hatással volt rád, megigézett téged az egyszerű, gyöngéd tekintetével már azóta, hogy először találkoztatok és van bátorságod kijelenteni előttem, hogy semmi köze sincs a mi kis ügyünkhöz? - Darálta egyre nagyobb ingerültséggel Klaus. Olyan dühös lett, hogy egész testéből áradt a feszültség és miután befejezte összeszorított ajkakkal várta a vámpírvadász válaszát. Majd hirtelen ötlettől vezérelve Danielle felé fordult, feltette a kérdést, ami véglegesen összetörte Alaricot. - Szerinted mit szólna ehhez Jenna? 
- Nem örülne neki. - Válaszolta a nő rezzenéstelen arccal, végig szerelme tekintetébe mélyedve. Csak nézte, de mintha meg se látta volna az előtte álló szerelmét, akinek hirtelen összeszorult a szíve, amint megérezte a jeges és szúró fájdalmat, ami szépen elkezdte kitölteni az egész mellkasát. Szeretett volna szóhoz jutni azonban ismét nem tudott. Az imádott Jenna elvesztésének minden pillanata olyan élénken pergett le a szeme előtt, hogy egyszerűen nem tudta megállítani. Amint véget ért a visszaemlékezés azon kapta magát, hogy könnyezik. Megállíthatatlanul folytak végig a könnyek az arcán, ő pedig nem tett ez ellen semmit. 
- Kérlek. Ne okozz több fájdalmat, azt hiszem már eleget szenvedtem. - Könyörgött a hibridnek Alaric. Klaus arca erre felderült, majd újra elsötétült. Mindezt alig egy pillanat alatt. 
- Tudod, azt hittem tovább kell küzdenem, hogy végre betörjelek, drága Alaric, azonban, ha jól látom elég egyetlen nevet felemlegetni a múltadból és máris úgy érzed, mintha valaki a szívedet markolászná, hogy kitépje azt. Nem jó érzés, ugye? - Kínozta továbbra is a beszédével Klaus. Tudta, hogy mennyire fáj még ez is a férfinak, de nem érdekelte. Mármint mégis, de csak annyira, hogy örömét lelje benne. 
Alaricot olyan mértékben lepte el a fájdalom, hogy jóformán belebénult. Már - már levegőt is alig tudott venni. Mégis állta Klaus tekintetét. A büszkeségét is elvesztette, de akkor ez nem foglalkoztatta. Csak az lebegett a lelki szemei előtt, hogy Danielle élje túl és boldogan élhessenek, míg meg nem... 
Klaus azonban, mintha becsörtetett volna elméje legtitkosabb zugába is, halvány mosolyra húzta ajkait és egy pillanat alatt Danielle mögé állt. Egyik kezével a nő derekát ragadta meg, a másikkal pedig hátrahajtotta a fejét. Erre nem lett volna szüksége, hiszen az áldozata nem menekülhetett, de Alaric számára így még megbotránkoztatóbb volt a látvány. Még utoljára belenézett Klaus Alaric szemébe, majd beleharapott a kezei közt tartott áldozati bárány nyakába. A meleg, édes nedű, ami a lányból szivárgott hihetetlen gyorsasággal áramlott át Klausba és néhány röpke pillanat alatt Danielle holtan esett össze a hibrid karjaiban, aki még így is szorosan tartotta. 
Klaus, miután végzett a vérivással ellökte magától az élettelen testet, ami a földre hullt, jókora puffanással. Ez a hang a legrosszabbat váltotta ki Alaricból. A földre rogyott, átkarolta Daniellet és zokogni kezdett, nem érdekelte, hogy a legnagyobb ellensége láthatja. Csupán azzal tudott foglalkozni, hogy ismét elvettek tőle valakit, aki jobbá tette az életét. Danielle akkor lépett az életébe, amikor a legnagyobb szüksége volt a vígaszra, de ezentúl hol találja ezt meg? 
Talán órákon keresztül sírt ott, szerelme testét szorosan magához ölelve. Azonban egy óvatlan pillanatban felnézett és nem látott senkit a környéken. A Nap már lement, az addig vörösen izzó eget sötétség váltotta fel, de azt is megtörte néhány csillag. 
- Szeretlek, Danielle. - Suttogta könnyesen, a legfényesebb csillag felé fordulva Alaric. 

- Én is téged, Rick. - Felelte egy távolról jövő női hang. Danielle hangja volt ez és Alaricban felébredt a remény, hogy talán nem veszítette el kedvesét. Az imént álmodott világ eltűnt és rossz álmából hazatérve csak annyit vett észre, hogy a nappalijában fekszik a kanapén, miközben kedvese a földön térdepel és ragyogó szemeivel őt nézi. 
- Hát itt vagy... - Motyogta a férfi. Felült valamint az ölébe húzta a szerelmét. Minden apró bőrfelületet, amit elért, halvány és gyengéd csókokkal jutalmazott. El se tudta hinni, hogy az egészet csak álmodta. 
- Persze, hogy itt. Elvégre te, ameddig az igazak álmát aludtad én helyetted is elvégeztem az itthoni munkát. - Kacagása újra és újra felébresztette Alaricban az amúgyis égő szerelmet. 
- Örülök, hogy nem esett semmi bajod. - Jelentette ki a férfi komoly hangon, Danielle szemeibe nézve. Mire a nő egyik kezével végig simított Alaric arcát, közelebb húzva azt magához és édes csókot lehelt az imádott ajkakra. 

Picit rövidebb lett, mint amilyennek először terveztem, de akkor majd a következő tényleg az lesz... Még mielőtt el nem felejtem: nézzetek körül oldalt, iratkozzatok fel hírlevélre és nyomjatok egy "tetszik"-et az oldal Facebook profiljára. Valamint ide (kívánság kosár) kattintva kérhettek tőlem történeteket vagy bármit, amit szeretnétek. Tovább nem is zavarlak titeket, jó olvasgatást! :)

- Hékás, ezt nem szabad. Mármint mással igen, de pont vele nem. - Magyaráztam a lánynak, miközben megpróbáltam Aubrey vérző nyakáról lefejteni a száját. Nem sok sikerrel. Hiába voltam jóval idősebb nála és ennek köszönhetően erősebb, de amint megéreztem a frissen felnyílt sebből folydogáló vörös folyadékot jóformán alig tudtam tartani magam. Továbbá próbáljam megállítani egy újszülött vámpír vérszomját. 
- Damon, szedd le rólam, kérlek! - Aubrey hangja alig volt több egy suttogásnál, mégis elérte a célját. Szinte azonnal kitisztult a fejem és lehámoztam a friss vámpírlányt a testéről, aki erre sértődötten elszáguldott. Még mielőtt utána rohantam volna rápillantottam a gyengeséget sugárzó Aubreyra. Egy pillanat alatt felkarcolta az agyam, hogy mit kéne tennem és eszerint cselekedtem. Ujjaim vámpírgyorsasággal nyomkodták a telefonom gombjait és szinte éveknek tűnt az az idő, mialatt végre halóztak a vonal tulsú végén. 
- Stefan, ha fontos neked a barátnőd épsége, akkor azonnal gyere a házamhoz. Nem leszek itt, mert más sürgős teendőm akadt, de nyugodtan kerülj beljebb és helyezd magad kényelembe... - Miközben a telefonba beszéltem közelebb lépdeltem a még mindig földön heverő Aubreyhoz és gyengéden végig simítottam az arcán. 
- Damon, mi a fene történt?! - Kérdezte, na jó, inkább ordította magából kikelve Stefan, mintha nem hallottam volna amúgyis tisztán eddig. 
- És érezd otthon magad, meg minden más, amit ilyenkor mondani szoktak az illedelmes házigazdák. - Fejeztem be a már megkezdett beszédemet, mintha testvérem nem is vágott volna bele a szavamba. Miután letettem a telefont egy könnyed mozdulatt felnyaláboltam Aubreyt a földről és elhelyeztem a szalonban heverő kanapén. 
- Remélem, hogy Stefan időben ideér. Kár lenne érted. - Motyogtam magam elé, de éppen hogy csak befejeztem a mondatot, már száguldoztam is Mystic Falls utcáin, elvégre egy új szülött vámpírra kellett rátalálnom és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem végzett még ki egy teljes családot. 
Órákon át róttam az utcákat, végig kutattam az erdőt is, bejártam minden apró kis zeget - zugot, de nem találtam sehol sem. Mintha a föld nyelte volna el, amit abszolút nem értettem, hiszen legalább az illatát kellett volna éreznem, ennek ellenére semmi. Se egy lábnyom, se egy illatfoszlány. Úgy éreztem magam, mint aki csak képzelte a lányt és a néhány órával ezelőtt lezajlott jelenetet. 
Végül úgy döntöttem, hogy hazatérek és miután kipihentem magam újra a keresésére indulok. Azonban, amikor épp beléptem volna a ház ajtaján, megláttam a testvéremet, ahogyan a verandán üldögél a padon. Dühös tekintetéből tudtam, hogy mit szeretne nekem mondani, de hagytam, hadd kezdje el a mondanivalóját. 
- Mi történt Damon? - A hangja nyugodtabban csengett, mint amit az ábrázata sugallt, de én tudtam, hogy ez csak a vihar előtti csend. 
- Aubrey mit mondott neked? - Feleltem kérdéssel. Elvégre, ha ő már mondott valami értelmeset, akkor én minek ismételjem meg az ő szavait? Stefan tekintete erre elködösült és egy hatalmas levegővétel után szólalt meg. 
- Semmit. Megitattam a véremmel, hogy mihamarabb felépüljön, ugyanis óriási kárt tett benne az a valaki akit idehoztál, ezután pedig rögtön elaludt. Mintha nem is lett volna életveszélyben, ameddig a te felügyeleted alatt állt. 
- Hé, én nem vagyok bébicsősz. Ő jött ide, amikor tudhatja nagyon jól, hogy milyen veszély leselkedik rá, amikor velem van. Elvégre veled jár, gondolom oda-vissza tudja az összes kis hibámat, amit szajkózhattál neki, amióta együtt vagytok. - Mondtam kissé ingerültebben és hangosabban a kelleténél. 
- Ha nem vetted volna észre próbál veled kedves lenni. Mert reméli, ahogyan én is, hogy van még egy kicsike emberi részed, ami érezni és törődni szeretne az emberekkel szemben. Érted már? - Ahogyan ezt mondta minden egyes szót kihangsúlyozott és felpattant a padról, hogy még ennél is jobban nyomatékosítsa a szavait. 
- Stefan, hagyd. - Mondta az ajtóban álló Aubrey. Fogalmam sincs, mikor jelent meg és ennek következtében mennyit hallott vajon a vitánkból, de ahogyan ránéztem, tudtam: pont eleget.
Lassan kisétált a teraszra, megállt Stefan előtt, szorosan hozzábújt, mintha az élete múlna azon, hogy minél közelebb kerülhessen a testvéremhez. Közben mindvégig a szemembe nézett; láttam, ahogyan a tekintetében az ellenszenv és a düh keveredik. Talán ennek hatására tűnt úgy számomra, hogy Aubrey szeme színe egyre sötétebbé és sötétebbé válik. Majd Stefan nagyokat sóhajtva kibontakozott a köré fonódó karokból. Rám nézve ennyit mondott: 
- Ha mégegyszer baja esik amiatt, hogy veled volt és nem vigyáztál rá, ne hidd azt, hogy nem fogom megbosszulni. 
Azzal felkapta Aubreyt és elviharzott vele. Gondolom hazavitte, ahogyan az a helyes kis udvarlókra - pont mint az öcsém - vall. Ekkor érte el a dühöm a végkifejleti verzióját. Már meg is fogalmazódott a fejemben, hogy mit fogok tenni abban az esetben ha Katherine tényleg nagyon hiányozna és ez akár unalomba is fajulhatna. Elfogom csábítani Aubreyt Stefan mellől. Igen, ez tökéletes unaloműző lesz számomra... - gondoltam.

Még tegnap létrehoztam az oldal Facebook oldalát, annak reményében, hogy ott több visszajelzést kapok majd, elvégre látom, hogy többen is visszajártok, de nem hallatjátok a hangotokat. Meg különben is: szeretnék veletek ismerkedni, megtudni, hogy mi az, ami tetszik nektek és mi nem. 

Röviden: aki szeretne az elsők között értesülni az oldal kisebb - nagyobb újdonságairól, valamint szeretne egy közösség tagja lenni, az kattintson egyet a "Tetszik" gombra, miután rákattintott a képre. Köszönöm. :)