Végre letudtam mindent. Drámás vizsgát, tanévet és minden mást. Emiatt most megörvendeztetlek titeket egy új fejezettel, amire tudom, hogy rengeteget kellett várnotok, de nem tudtam jönni hamarabb. Na, mindegy. Olvassátok, élvezzétek, szeressétek. :)

Ne haragudjatok a késés miatt (a Facebookon ez a fejezet két nappal ezelőttre volt ígérve), de időközben elvesztettem a nagyapámat és nem ment úgy az írás, ahogyan kellett volna. Remélem megértitek...

Felix, Aubrey és én betértünk egy kissé eldugottabb szórakozó helyre, majd belemerültünk az éjszakai életbe. A négy szemünk Aubreyn volt, nehogy történjen vele valami baj, ugyanakkor nem fogtuk vissza magunkat barátunkkal. Bájoltunk, ittunk, végül pedig memóriát töröltünk. Miután jól laktunk, már nem csak a finom falatokat kerestük, hanem azokat, akik ugyanakkor jól elszórakoztatnának minket. 
Körülbelül két órával később néhány fiatal lány simult Felix testéhez és én sem szenvedtem hiányt bennük. Aubrey a bárpultnál ült és a csapossal beszélgetett, aki bizonyára azt hitte lesz esélye bepróbálkozni nála, de mondanom se kell, hogy mekkorát tévedett. A színpadon valami ismeretlen együttes játszott és nagyon gyors ütemet diktáltak. Aki táncolt, annak nagyon kellett figyelnie, hogy a zene dallamaira rázza, különben a "béna" címkét elég hamar ráragasztották volna. Egy lány a mi társaságunkból kihúzta magát, hogy még az eddigénél is jobban felhívja figyelmünket a domborulataira és lágyan cirógatni kezdte a hátam. 
- Milyen jó lenne most táncolni. - Suttogta érzékien a fülembe, azonban már nem rá figyeltem, hanem Aubreyra, aki épp ekkor ért oda a "táncparkettre", az egyik sráccal, akivel ült a pultnál. 
Nyugodtan odaléptem kettősükhöz, még mielőtt elkezdhettek volna táncolni. Mélyen a fiú szemébe néztem és éreztem, ahogyan szépen - lassan átveszem az irányítást a teste és agya fölött. 
- Kotródj innen. - Szűrtem a fogaim között. Azonnal le is lépett én pedig megpróbáltam átkarolni Aubrey kicsiny testét, hogy táncoljak vele, de ő arrébb lépett és kissé haragosan méregetett. 
- Most alaposan elszúrtam igaz? - Szólaltam meg, mikor már kezdett elegem lenni a jogtalan haragjából. Ő csak némán biccentett erre egyet, mintha azt sem érdemelném meg, hogy hozzám szóljon.
Sóhajtva közelebb húztam magamhoz, egyik kezemmel átöleltem a derekát, a másikkal beletúrtam a hajába, úgy vontam közelebb az arcát. Éreztem, ahogyan a szíve egyre gyorsabb tempót kezd diktálni, ellentétben az együttessel, amelyik a hozzá képest csak lassított. Mélyen a szemembe nézett, olyan volt, mintha nem is tudta volna elkerülni ezt. Lágyan belecsókoltam a hajába, majd a homloka, az orra, az arca és végül pedig az álla következett. Mire befejeztem, lehunyta a szemét és mélyen  beszívta a levegőt. Két kezével az ingembe kapaszkodott. 
- Damon, nekem Stefan mellett a helyem. - Suttogta halkan, tudván azt, hogy én úgyis meghallom.
Hát, mit ne mondjak, nem egy fene jó érzés, amikor udvarolsz egy lánynak, olyanokat érzel és teszel, amiket eddig soha és ő mégis a testvéredet választja. Lesz ez még így se - gondoltam magamban. 
- Miért? Miért pont Stefan? Én nem lennék elég jó hozzád? - Kérdeztem egy kissé ingerültebben, mint ahogyan kellett volna. Elengedtem Aubreyt és haragosan méregettem. 
- Ezt inkább ne itt és ne így beszéljük meg. - Jelentette ki úgy, mintha nem kérne ellenkezést, sőt ezek után nem is járna neki. A pulthoz sétált, mondott valamit a csaposnak, ami rohadtul nem érdekelt engem, majd pár pillanat múlva mellém lépdelt, egy üveg bourbonnal és úgy sétáltunk ki az épületből. 
Kiérve egy szűk kis helyre érkeztünk, nem messze tőlünk konténerek voltak, valahol pedig macskák nyávogtak jó hangosan. De csak ennyi, más zavaró tényező nem igen volt. Aubrey leült a lépcsőre, én azonban továbbra is álltam. A tekintetét végig magamon éreztem, én azonban nem tudtam a szemébe nézni. Még nem. 
- Damon... Nekem Stefan mellett a helyem... - Kezdte volna újra azt a beszélgetést, amit már bent elkezdtünk. 
- Ezt már hallottam és megnyugtatlak, elsőre sem volt jó hallani és most sem. - Jegyeztem meg, még mielőtt befejezhette volna a mondatát. 
- Hallgass végig, rendben? Én Stefanba lettem szerelmes, téged meg még nem is ismerlek annyira. Lehet, hogy érzek irántad némi vonzalmat, de elképzlhető, hogy csak azért, mert mindig is rajongtam a titokzatosságért, az ismeretlenért. Hagyhatnád, hogy megismerjelek és utána bombázni engem ezzel a stílussal. - Néha feljebb vitte a hangját, miközben ezt mondta, de a végére elcsendesedett. Felfogtam a szavainak az értelmét, legalábbis azt, ami számít nekem: tetszem neki és lehet esélyem nála. Ezt mélyebben átgondolva halvány mosoly jelent meg arcomon. Akartam, hogy kelljek neki, sőt, ő magát akartam.  
- Jól látom, hogy mosolyogsz? - Tette fel kérdését és a némi értetlenség mellé, öröm is társult a hangjába, ugyanis Aubrey arcán is ugyanolyan mosoly játszott, mint az enyémen. 
- Jól látod. Mosolygok, mert örülök annak, hogy kimondtad: lehet esélyem nálad. - Miután ezt kijelentettem lassan elé lépdeltem és kinyújtottam a kezemet, hogy segítsek neki felállni. 

Egymás mellett haladtunk vissza a szállásunk felé, Aubrey végig belém karolt, így éreztem a bőre illatát minden mozdulatánál, minden egyes légi fuvallatnál. Nem panaszkodhattam. 
- Gyakrabban kéne elhoznod ide. - Szólalt meg először azóta, hogy elindultunk. 
- Majd igyekszem. - Feleltem és lágyan belesimítottam a hajába, közben pedig arra gondoltam, hogyha rajtam múlna el sem mennénk innen soha többé.