Ezt a fejezetet küldeném két embernek is: Rosenak, aki egy nap leforgása alatt annyi lelket öntött belém és annyi bizalmat szavazott meg nekem (akár tudatosan, akár nem), hogy kirakott a kedvencei közé... Másik pedig a testévrem, Jázmin, aki káros szenvedélynek titulálta a történet iránt érzett szeretetét. Imádlak, hugi. Always and Forever. 

"A Szerelem szemre oly szelíd, 
S goromba zsarnok, hogyha közelít."

William Shakespeare

Éppen a parkban sétálgattam - kivételesen nem hátsó szándékkal -, amikor megláttam Aubreyt egy padon ülve. Teljesen belemerült egy könyvbe, amit a kezében tartott és bőszen olvasott. Keresztbe tett lábait ide - oda mozgatta, de úgy tűnt, ő ezt észre sem vette. Végre akadt egy kiváló lehetőségem arra, hogy alaposan megfigyeljem, hiszen eddig sose találkoztam vele olyan helyzetben, ahol ezt megtehettem volna. 
Barna, hullámos haja lágyan vonta körbe az arcát és egészen eszményi hatást keltett, mivel a lágy szellő néha - néha belekapott. Csak akkor vettem észre, ahogyan a napsugarak megvilágítják, néhány hajszálára azt lehetett volna hinni, hogy aranyból szőtték. A szája szegletében halvány mosoly játszadozott, ami ezzel párhuzamosan a szemében is fellelhető volt. Egy élénkebb rózsaszínű pólót viselt, egy fehér farmer sorttal, ami tökéletesen kiemelte a vékony alakját. Úgy éreztem, hogy nincs a Földön olyan, aki tagadni merné szépségét. 
Megráztam a fejem, mintha ezzel kiűzhettem volna a fejemből a gyönyörűség okozta gondolatokat, azonban ez nem ment ilyen könnyen. Mikor rájöttem, hogy ez így nem fog menni odasétáltam hozzá és leültem mellé a padra. Le sem vettem róla a tekintetem. Már kezdtem azt hinni: olyan szinten elmerült a könyv nyújtotta világban, hogy észre sem vesz, de a tettei rácáfoltak erre. Lélegzetvétele szaporább lett és a szíve is gyorsabban kezdett el verni. Mint egy rab madár, aki szabadulni szeretne a fogságból, de nem tudta hogyan tehetné ezt meg. Még a halvány félelem sem halványított a szépségén, sőt, jóformán növelte azt. 
Aubrey becsukta a könyvet, mély lélekzeteket vett és csupán utána szólalt meg, azonban a hangja így is megremegett: 
- Damon... 
- Nocsak, az eddig pimasz kislánynak hirtelen elszállt minden bátorsága? - Kérdeztem cinikus hangon. Tényleg tudni szerettem volna, hogy miért kezdett el hirtelen ennyire félni tőlem, hiszen mindig bunkó voltam vele szemben és ennek ellenére is akárhányszor komolyabb bajba került, mentőövet biztosítottam neki. 
- Nem erről van szó. - Nyögte halkan és könnyek gyűltek a szemébe.
Jézusom, minden ember ilyen szánalmasan viselkedik vajon? - gondoltam magamban. Csend telepedett le közénk én vártam, hátha folytatja a drámáját ő meg biztosan az érdeklődésem hiányában nem törte meg a köztünk lezajló némaságot. 
- Rendben, akkor mégis miről van szó? - Szegeztem neki a kérdésemet egy hatalmas levegővétel után. Kérdésem enyhe nevetést váltott ki a mellettem ülő Aubreyból és a szemét kezdte törölgetni. 
- Arról, hogy bíztam benned és mondjuk ki őszintén, mindhiába. Stefan mondta, hogy fölösleges veled foglalkoznom, mert úgysincs benned már semmi emberi, de ha mégis, akkor az olyan mélyen elrejtve lakozik benned, hogy egy emberélet kevés ahhoz, hogy előcsalogassa azt. Most meg... Tudod, nem szívesen adok fel dolgokat  ilyen hamar, de veled kivételt teszek. - Mondta és újra halk nevetés hagyta el a száját, azonban láthattam, hogy a tekintete ugyanúgy szomorú marad. 
Nem mondtam erre semmit. Mégis mit felelhettem volna egy ilyen vallomásra, mondjuk: bocs, hogy létezem? Na, azt már nem. Damon Salvatore szótárában eddig sem szerepelt a megbánás szó, hát akkor ezután sem fog. 
- Viszont már az is megfordult a fejemben, hogy te szerettél ember lenni, most pedig hiányzik ez neked. Ezért nem vagy hajlandó érezni. Mármint úgy értem, hogyha éreznél, akkor fájna, hogy evesztetted az emberi életedet. De aztán rájöttem, hogy ez őrültség... - Folytatta a beszédét. 
- Talán még sem akkora őrültség. - Jelentettem ki a távolba nézve. A szemem sarkában azonban még így is láttam Aubrey döbbent arckifejezését. - Mindent részletesen elmesélek neked magamról, ha megengeded, hogy holnap elvigyelek egy kisebb túrára. 
- Öh. Köszi. Azt hiszem. - Felelte továbbra is meglepődötten Aubrey. Azonban tudtam, ezzel nyert ügyem van nála és nem sokára nem csak az életébe nyerhetek nagyobb betekintést, ha így haladok, hanem a bugyijába is. Az utóbbi pedig izgalmasabbnak csengett. 
- Ebben az esetben reggel kilenckor érted megyek. Öltözz kényelmes ruhákba. - Mondtam és felálltam a helyemről, hogy már távozzak is. Lassan lépkedtem hazafelé és levakarhatatlan vigyor terült szét az ábrázatomon, elvégre a tervem egyik része már sikerült is. Bizalmat keltettem Aubreyban. 

Amikor hazaértem a zárral kezdtem el bajlódni. Akárhogy erőlködtem, nem akart kinyílni és emiatt egyre ingerültebb lettem. Mikor végre kitárult az ajtó és bementem volna, valaki megragadott hátulról, a falhoz vágott és mielőtt felocsúdhattam volna egy injekciót döfött belém. Amint ez megtörtént gyengének, védtelennek éreztem magam és végtelenül kiszolgáltatottnak. Lassan vesztettem el az eszméletemet, de mielőtt ez megtörtént volna, csak ennyit suttogtam a támadóm felé, akit nem láttam tisztán: 
- Dugd fel a seggedbe az összes vasfüvedet, te rohadék.