Ledöbbenten álltam és néztem a betoppant férfi alakot, akit már évtizedek óta nem láttam. Ha akartam sem tudtam volna megszólalni, de mint ebből a mondatból is kiderült, nem állt szándékomban megtörni a csendet.
Hogy miért? Stefan volt az, aki hívatlanul beröppent az életembe, erre pedig nem voltam felkészült állapotban. Bármiért is tért vissza, engem nem különösebben érdekelt. Csupán váratlanul ért. Legalábbis ezt próbáltam magammal is elhitetni, de mint tudjuk a vér nem válik vízzé...
- Meg sem kérded mi járatban vagyok erre? Hát, tényleg ennyire nem érdekel, hogy a saját testvéred annyi évtizednyi feledésbe merülés után miért látogat meg téged ilyen illetlen úton-módon? - kérdezte és a hangjából kitudtam szűrni, hogy nagyon is tudja, mi miatt nem szólaltam meg még addig.
- Nem különösebben érdekel. Gondolom megint találtál valamit, ami visszahozza nagyjából az emberi részed, ameddig itt tartózkodsz. - jelentettem ki és Katherine-el karöltve elhelyezkedtem a kanapén, sejtve, hogy hosszú beszélgetések állnak még előttünk. Elvégre Stefan imádta, ha kiállhat a jóság mellett a szent beszédeivel. Sajnos, ezeket a prédikációkat nem lehet máshogy hívni.
- Inkább valakit. Már találkoztál vele, hiszen te mentetted meg az életét, nem is olyan régen. Rémlik, nem? Úgy emlékszem be is mutatkozott neked, Aubrey. - Mondta Stefan és éreztem, ahogyan Katherine hol rám, hol pedig az öcsémre bámul. Nem tudta, kinek hihetne. A vérszomjas kedvesének vagy a majdnem mindig őszinte Stefannak.
- Valami dereng, de nem jegyzem meg a semmi jelentőséggel nem bíró embereket, ezt te is tudhatnád. - Feleltem, amivel csak azt értem el, hogy Stefan elkezdett végigmérni, mintha nem tudná, hogy ezt hogyan is értettem.
- Nekem mindegy, hogy emlékezni fogsz-e rá vagy nem, de gondoltam, figyelmeztetlek, hogyha egy újjal is hozzáérsz úgy, hogy ő nem akarja önszántából, velem gyűlik meg a bajod. Ezt veheted fenyegetésnek. - Elég fenyegető hangon folytatta a csevegésünket a testvérem és úgy tűnt, hogyha nem ismerném eléggé, akkor talán komolyan is veszem az üzenetét, de így csak egy gúnyosnak szánt vigyorral az arcomon néztem rá egy másodperc erejéig.
Utána egy szempillantás alatt ott teremtem előtte, megfogtam a pólójánál fogva és kidobtam a nyitott ablakon. Még azelőtt lent voltam, mielőtt ő leérkezett volna zuhanórepülésben. Amikor már a földön feküdt magatehetetlenül, ennyit sziszegtem csupán:
- Te csak ne fenyegess meg engem! Elvégre mindketten tudjuk, hogy én vagyok az erősebb, hála a te kis bambi-diétádnak.
Azzal ott hagytam és a legkevésbé sem érdekelt, hogy bántódása esett - e vagy hogy milyen szálak fűzik ahhoz az idétlen kis fruskához. Egyetlen dolgot akartam mindennél jobban: Katherine-el lenni az idők végezetéig. 

Nem sok vizet zavart Stefan, amióta visszakapta tőlem a fenyegetését. A kávézóba - ahol az az Aubrey nevű csaj járt dolgozni - azóta is eljártam, sőt gyakrabban, mint azelőtt, mert reméltem, hogy összefutok vele. Ennek egy oka volt: látni akartam a rettegést a szemében, ahogyan rám néz és hozzám beszél, de az incidens óta nem találkoztam a több, mint kiborító jellemével. Valószínűleg felmondott, hála a félelmének, aminek talán én álltam a középpontjában, vagy Stefan megszöktette és együtt lovagolnak valahol a naplementében. Valahogy eféleképpen elmélkedtem, hiszen ezek lettek volna a legésszerűbb érvek, amiért nem futottam össze a kis taknyossal.  

Akkor is éppen a kávézóban ültem és unottan forgattam a kezemben az egyszerű, fekete kávéscsészét, amikor megéreztem, hogy egy személy csatlakozik az egyfős társaságomhoz és leül velem szemben. 
- Azt hittem, hogy az erősebb italokat részesíted előnyben. - Jegyezte meg hatalmas vigyorral Stefan, mintha nem is mi civakodtunk volna az egyik este. 
- Így is van, de amióta meglátogattál, nem akkora élvezet az alkohol mámor. - Válaszoltam némi gúnnyal a hangomban, mire Stefan elkezdett bólogatni a "nem hiszem el, hogy tényleg ezt gondolja" arckifejezéssel, ami tulajdonképpen nagyon irritáló, valjuk be. 
- Hol van a szerelmed, aki visszaadhatja neked a lényed egy jelentősebb részét, az emberi mivoltodat? - Hangom tele volt iróniával. Láttam, hogy Stefant nem húzza fel egyáltalán, pedig számítottam rá. 
- Rám gondoltál? - Kérdezte egy női hang mögöttem és anélkül, hogy hátranéztem volna, tudtam, hogy Aubrey jelent meg. Mikor felfedezte, hogy nem fogok ránézni (akármilyen bunkó dolog is) fogta magát és nemes egyszerűséggel leült Stefan mellé és elvette az asztalon található étlapot, hogy rendelhessen. 
- Minek nézed át az étlapot, ha egyszer huzamosabb ideig itt dolgoztál pincérnőként? Vagy kiszelektáltad a kellemetlen emlékeket az agyadból? - Kérdeztem a barna szemekbe nézve, merő gúnnyal a hangomban. Erre csak elhúzta a száját, de a szeméből a "mindjárt meglátod" érzést olvastam ki. 
Lerakta az étlapot az asztalra, az ujját rátette az italok oszlopra, becsukta a szemét és elkezdte fel - le húzni az ujját a választékon. Végül megállt a mutatóujja egy íráson és kinyitotta a szemét. 
- Azt hiszem ma egy barackos teát fogok inni a fánk mellé. Te kérsz valamit? - Nézett Stefanra, aki egészen eddig óriási szeretettel és áhítattal nézett a lányra. 
- Mókusvért... - Vetettem oda foghegyről a szerelmespárnak, mire Aubrey halkan kuncogni kezdett. Stefan csak nemlegesen megrázta a fejét a barátnőjére nézve, Aubrey pedig felállt és elsétált, hogy kiszolgálja saját magát. 
- A drágalátos embernődet tényleg ennyire nem érdekli, hogy mi vagy? - Ráncoltam össze a homlokomat, miközben feltettem a kérdést.  
- Miből szűrted le ezt? Abból, hogy nevetett a szerinted tréfás megjegyzéseden? Máshogy nem lehet reagálni az efféle megnyilvánulásaidra... Ez már majdhogynem szánalmas, amit művelsz. Úgy csinálsz, mintha semmi és senki nem érdekelne, mintha te lennél maga a megtestesült gonoszság, pedig mindketten tudjuk, hogy nem így van, de csak ezzel a viselkedéssel tudod elérni, hogy a lány, akibe szerelmes vagy melletted álljon. - Mondta. Mire befejezte a maga hegyibeszédét közelebb hajolt felém, mintha kis ártatlan cseverészés lenne a miénk. 
- Úúú, ez most igazán szíven talált. - Azzal színpadiasan a szívemhez kaptam, mintha tényleg érezném azt, amit kimondtam.
- Mehetünk? - Tért vissza Aubrey az asztalunkhoz, kezében egy kis papírzacskóval és egy doboz  barackos teával. Stefan bólintott, majd hátra sem nézve, egymásba karolva elhagyták a kávézót. Mielőtt megkönnyebbűlhettem volna, hogy végre megszabadultam tőlük, Katherine termett Stefan eddigi helyén és mélyen a szemembe nézve csak ennyit mondott: 
- Elmegyek innen.